Nagyon sok mindenre rájövök mostanában. Konkrétan a tegnapi bankkártyás balhé ébresztett rá, hogy 1) nagyon helyesen nem akarok én lottót nyerni, mert marhára nem tudok mit kezdeni a nyakamba szakadt pénzzel és a legboldogabb akkor lennék, ha az egészet és végleg elvesztettem volna, 2) mennyivel fontosabbak a barátok, és asszem, találtam is párat, mert csak tegnap este 4-en ajánlották fel, hogy Western Unionnal pénzt küldenek nekem, és ebből csak 2 volt vérrokon (1 meg J, de ő amúgy is egy különleges szerzemény).

Van egy kis gond: a Citibank (nagyon helyesen) letiltotta a kártyámat, és jövő péntekig itt leszek Belgiumban, bankkártya és gyakorlatilag egy huncut fillér nélkül. Most vagy megvalósítom Mark Boyle koncepcióját a pénz nélküli élettel, vagy eladok néhány körömlakkot. 

Lassan képtelen vagyok véleményt mondani valamiről, mert mintha egy squash-labdát ütöttem volna neki izomból az üvegfalnak (na, azt pont ezért nem mertem soha), a pofámba pattan az ellentétes oldal. Káprázó szemekkel nézem az üveget, ami mögé hirtelen sötét függönyt húznak, és tükröződni kezd benne minden, csak fordítva. 

Nagy boldogság ért ma: megjöttek a szépséges szép objektívek Franciaországból, avagy egy kedves ismerős szavaival a brutálmacsó báty (70-200mm F4L) és a széplelkű ezoterikus hugi (50mm F1.4). Utóbbiban az a pláne, hogy például Tigrisnek a könyv szerinti expozíciómérés-tartománya is ehhez képest van megadva, tehát ez az üveg vagy nagyon jellemző rá, vagy nagyon szépet hoz ki belőle, egyébként pedig beltéri, félsötétben készült portrékhoz ideális, és nagyon szép elmosódásokat csinál a háttérben.

A biciklitúrák egy ideje mindig mosolyogva kezdődnek és sírással végződnek. Mosolyogtam, mert ez az egész hétvége nem is alakulhatott volna jobban. Köszönet és hála a Tanács sztrájkoló dolgozóinak, pénteken megérkeztem, pont sikerült fedél alá kerülni, mielőtt jött volna a vihar, másnap reggel pedig már napsütésben tekertem a Keletihez, végre újra Gitane nyergében. Hogy egy bicikli így tudjon hiányozni az embernek...

A szombati program azzal kezdődött, hogy Szöszke majdnem vett egy fél csónakot. Köszönöm, ennyit akartam mondani.

Én még mindig nem tudom, mit kéne csinálnom, hogy ne minden szolgáltató engem szívasson. Szemlátomást azt gondolják, hogy mi, ügyfelek, nem dolgozunk, nem szól másról az életünk, mint őket várni. Na jó, az én életem mostanság tényleg nem szól másról, mint az objektívekről (elnézést azoktól, akiket a való életben is folyton ezzel traktálok), de azért ez nem tekinthető általánosnak.

Még meg fogom írni a szombati napunkat is, jobban mondva megírtam, csak Micike sajátosságai miatt eltűnt, és most nincs hangulatom reprodukálni, viszont van pár dolog, ami napok óta macerál, és véleményt akarok róla nyilvánítani.

Megpróbáltunk korán elindulni. Hm. Asszem, a Rijksmuseumnak tök mindegy, mekkora karikákkal a szemünk alatt támolygunk oda a kilométeres sor végére. Világgá kiáltom a véleményemet: nem szeretem a klasszikus szépművészeti múzeumokat (bár a pestit mindig is kedvenc munkaadóim között fogom számontartani, és picit sajnálom, hogy a világraszóló regisztrátori karrier helyett a szerény, mondhatni már-már középszerű tolmácskodást választottam)! Sokkal több "kultúra" meg "lélekemelés" van számomra a kortárs kiállításokon, még akkor is, ha néha szőrös p!nákat állítanak ki. 

Mindjárt csütörtökön megtaláltuk a törzshelyünket a Stiriumpleinen: ez volt a Coffee Plaza, egy közeli és hangulatos kis hely, ahol kávét és szénhidrátot adnak. Más nem is kell az induláshoz. A többiek Keukenhofba mentek, ahol most, basszus, most van teljes virágjában az összes tulipánmező, én meg még mindig nem hevertem ki a túladagolást annyira, hogy virágokra szeretettel tudjak nézni, így inkább nyakamba vettem Amszterdamot. Néhány fotómúzeumra fentem a fogam, ami meg valószínűleg a többieket nem érdekelte volna.