Csicsizacsi megvan? Hozott valaki hajszárítót? Hova fog még Piroska beférni? - ilyen kérdések röpködtek közvetlenül indulás előtt. Három szőke, két vörös egy olyan túrán, amin tapasztaltabbak már ingatják a fejüket. Hát mi is, csak más ritmusra.

Előre féltem tőle, hogy mi lesz, amikor kiderül. Hogy én csak biológiailag vagyok nő. De amúgy igénytelen vagyok, négy napig elhordom ugyanazt a nadrágot, sokat eszem, még többet iszom, csak kényszer hatására húzok magassarkút, tudok vezetni, nem kell forgatnom a térképet, hogy navigáljak, érdekel és ki tudom találni, hogy működik egy ismeretlen kütyü (na annyira azért nem, hogy már eleve ne legyen ismeretlen...), egész nap bírok gyalogolni, és ha utána még buli van, hát uccu, majd a sírban alszunk. Hisztizni mindenesetre nem, inkább összeszorítom a fogamat. Ja, és szőke sem vagyok. 

A búcsú fájdalmas volt... főleg Rustytól, a szemlátomást Duracell-lel működő Jack Russell terriertől (vö. Dió). Útközben betértem, na jó, visszamentem a Bunratty-kastélyhoz, amihez előző nap nem volt kanalam. Ez egy vár és skanzen in one, de abból elég full extrás. Komplett falut hoztak ide, a megfelelő boltokban szuvenírekkel (pl. fazekasműhely, moherpulcsi, és persze kocsma). De van templom, két malom, orvos, iskola, vándorcigányok kocsijai és hozzájuk illő lovak. 

Fel voltam készülve, hogy egész nap a házigazdák által érdekesnek tartott látnivalókat leszek kénytelen fényképezni, de szerencsére mindketten kimentették magukat, és elláttak információkkal arról, hogy mit nézzek meg. Mondjuk azt elfelejtették említeni, hogy a Limerick fő látványosságának számító János király vára idén júniusig zárva van, a piac meg, aminek a nyitásáig direkt húztam az időt, elbújhat a brüsszeli Midi mögött. 

A második nap azzal indult, hogy vadásszak egy buszt a reptérre, hogy felvegyem a bérautót (volt egy kis félrekommunikálás a telephelyekkel, mármint hogy ők azt mondták, hogy vannak ott, ahol nem voltak, de lehetett volna, csak nem annyiért). 

Elhatároztam, hogy ha már nem kényeztettek el munkával az elmúlt héten (little did I know...), elutazom. Vagy Írországot, vagy Izlandot néztem ki, úgy gondoltam, ez két olyan ország, ahol akkor is jó fényképek készülnek, ha csak kattintgatok. Izland lehet, hogy sokkal jobban összejön szeptemberben, ezért maradt Írország, ahol 15 évesen voltam 2 hetet, és azóta szeretnék visszamenni. Ráadásul ez egyszer jól jártam a Ryan menetrendjével: korán indult, későn jött.

Mindent azért ne tessék már az én nyakamba varrni! Mert arról, oké, tehetek, hogy egy s.ggel két kabint és egy biciklit szeretnék egyszerre megülni, de arról, hogy hétfő este 7 és másnap reggel 9 között nem lehet, fizikailag nem lehet Budapestről eljutni Strasbourgba, arról talán nem.

Ez most egy ilyen hét, a kreativitásomat hátráltatja, hogy a billentyűzetem még mindig teás, viszont így sokkal jobban haladok a kellemetlen feladatokkal, úgy is mint olyan dolgok befizetése, amiket majd amikor csinálok, nagyon fogom élvezni. Ehhez kapcsolódóan a Citibank olyan produkált, amilyet nem hittem, hogy a 21. században egy bank (figyelem, bank, nem falusi takarékszövetkezet) megengedhet magának. Idézem.

Visítva röhögős kommentfolyam a Facebookon, avagy ilyen élményeim lennének, ha 20 évvel idősebb lennék:

"A kabinok a büfében vannak. Ha kinyitjuk az ajtót, behallatszik a kanálcsörgés és a kávégép. Ha becsukjuk, nem kapunk levegőt."

"Nekem volt már szerencsém portásfülkéhez, uzsonnázó biztonsági őrrel, illetve moziterem vetítőjéhez, kilátás azon a kis lyukon."

A Direktrisz mondta, nekem fel se tűnt, de belegondolva igaza van. Mi itt vagyunk kint, és persze ez se egy kolbásszal kordonolt hobbitlábas kacsaúsztató, de azért iszonyú kiváltságos a helyzetünk. Ez itt tényleg Európa közepe minden értelemben, sok helyre nagyon egyszerűen el lehet jutni (mondjuk a pünkösdi biciklitúra Magyarországon nem tartozik az ilyen helyek közé), és hihetetlen mértékben koncentrálódnak az izgalmas, nemzetközi arcok. Ezt a legtöbb magyar el se tudja képzelni.