nyüsz

Az elmúlt két hétben a hajó szigetelésén dolgoztam. Ez úgy önmagában nemes és hasznos tevékenységnek hangzik, nézzünk azonban néhány alapvetést.

Hát vége van, és mint mindig, vegyes érzésekkel. Először is, teljesen tisztában vagyok vele, hogy én (az egész évfolyam, persze) vagyok a hülye, hogy az első 5 hétben gyakorlatilag nem csinálok semmit, így az utolsó 3 hétben agyahagyott hajrázás van, de az, hogy ezt így lehet, legalább részben amiatt van, hogy a tanárok legalábbis elnézik. De minden alkalommal (most utoljára) elfogy az erőm a végére, és nem tudok se mosolyogni, se igazán jól teljesíteni, csak menjünk már haza és hadd sírjam ki magam.

...Solidworks sóval történő pluginelését. Már megint egy szoftver, amiről tudom, hogy soha nem fogom használni diploma után, nem csak azért, mert iparági standard létére idegesítően, kegyetlenül sz*r és logikátlan, hanem azért is, mert nem akarok olyan helyen dolgozni, ahol ezt kell csinálni.

Ennek a buboréknak is ki kellett pukkadnia, nem is kérdés. Ma rossz napom volt.

Mogyorónyi alvadékrögökkel, félig angolul, de azért alapvetően mégis magyar és finom: ilyen volt a hetem.

Egy dolog, amit nem bírok Nyugat-Európában megszokni: az a hülye szokás, hogy a posta távollét esetén a szomszédhoz adja be a küldeményeket. Ezt tuti, hogy Magyarországon nem mernék megcsinálni, talán csak faluhelyen, ahol a postás mindenkit ismer, meg azt is tudja, hogy melyik két szomszéd ősellenség, és nem fogja oda beadni a csomagot, ahol inkább elrekkentik, mint hogy a hülye Kovács megkapja, amit rendelt.

A hollandos csoportot nagyon szeretem, ha a tervekkel ellentétben nem könnyek és teáskannák között fogom tölteni a szülinapomat, az miattuk lesz*, viszont a hollandkönyv példaembere, Willem van Dijk teljesen kiborítja a feminista énemet.

A brüsszeli Déli pályaudvar még mindig a legutálatosabb hely számomra a világon. Pedig van Exki, Subway és Londonba menő vonat. Egyszerűen annyi hajnali hidegben-sötétben reptérre rohanás, elsőként megpillantott arab taxisofőr, egész estét betöltő afrikai hátsó, hétvégi piacozás és Luxemburgba menő vonat emléke rakódott rá, hogy azt nem tudja feledtetni az a sok kedves barát, aki elé szintén ide mentem ki.

Úgy tudnám összefoglalni, hogy nehéz a hepehupákon úgy átzökkenni, hogy nincs a közelemben se senki, aki valami lendületet adna. Vörös faroknak gyorsan ideírom, hogy nyilván ez is az én hibám, nem figyelek eléggé másokra, lenézek mindenkit, aki nem mensás, és egyébként sincs kedvem semmihez, amit ők csinálnának, és ők ezt kiszagolják.

Hogy mik cincálják az idegeimet, azt most leírom.

Van ugye a szűkebbik családom, kábé a szüleim meg a J (ő mindenkinek a bátyám, jóvan?). Az ezen felüli egyedek, legalábbis anyai ágon, nagyon más fához estek közel, mint én. Kenyértörés volt már belőle, de bejglitörés még soha.