a leonbergi

Az egyik Facebook-ismerősöm* rendezett egyszer szülihetet, és megfogott a gondolat, úgyhogy a harmincadikon én is megcsináltam. Fél évre előre bejelentettem, hogy a külföldiek is tudjanak repjegyet foglalni, és néhányan meg is tették: a Gyapjas és párja, Szöszke, egy tinderes holland, akinek anno leginkább szánalomból mondtam, hogy legyünk barátok, ő meg komolyan vette, na és Carl Square, aki már felbukkant itt. Az utóbbi időben többször is beszéltünk, jól jöttek a tanácsai a MY-Camp-őrület közben.

A velem egykorúak általában karriert építenek vagy gyereket nevelnek. Ezért nincsenek a Mensában, meg a Szigetre se nagyon jönnek ki, vagy legalábbis nem hetijeggyel, csak egy szelfi erejéig a Rihannától két kilométerre. Na persze csak savanyú a szőlő, mert erről is sikerült a David Guettával, a Brainsszel meg a Kiscsillaggal együtt lemaradnom (utóbbit tegnap este bepótoltam), én hülye ugyanis kimentem önkéntes tolmácsnak az eü-sátorba.

Ezt nem tudom nem megosztani, mert akkora az örömködés miatta a köreimben. Szóval van ez a tábor minden évben, én már kétszer voltam, kétszer ugyanúgy nem értettem, mit eszik ezen mindenki, bár a Guitar Hero jó játék, meg tavaly például Helyibarát spanglijától gondoltam azt, hogy össze akarok költözni a leonbergivel, de az össznépi kurkászás továbbra sem értelmezhető számomra, meg azért se voltam oda, hogy minden szobában pontosan 3 fiú és 1 lány aludt ahelyett, hogy csináltak volna lányszobákat.

Jó rég nem írtam, leginkább mert semmi falrengető nem történt, potenciális falrengetésekről meg nem akarok semmit elkiabálni.

Marha gyorsan, mert késő van, de muszáj:

Egyszer voltam Londonban. Vagyis többször is, de nemrég megint. Alapvetően a leonbergire épült a program, akinek osztálykirándulása volt a Nemzetközi Tengerészeti Szervezet (IMO), meg egyéb, még idétlenebbül fordítható bandák meglátogatására. Én meg már későn kezdtem reszketni az életemért, avagy a modul első hetének elmulasztása miatt, mert túlságosan csábított a program. Na nem a fűtőolajlobbi vagy a tartályhajók egyesülete.

Egyfelől annyi dolgom van, hogy ki se látszanék alóla, ha mindet komolyan venném*, másfelől kezdek annyira kiégni, hogy csak egyik éppenhogyátcsúszós jegytől korcsolyázok a másikig, és remélem, hogy közben elmúlik. Egyfelől végre tényleg rendes barátaim vannak itt is, másfelől nem tudom rászánni magam, hogy olyan állapotba hozzam a lakást, hogy meg is hívhassam őket.

Ide már szinte hazajárunk, bár a sátrazás nekem viszonylag új élmény. Külföldi ismerősöket szoktam azzal elképeszteni, hogy én a Szigettől 10 percre nőttem fel (biciklivel), ezért amíg a leonbergi tavaly elő nem állt azzal a bolond ötletével, hogy ő a teljes fesztiválérzést át akarja élni, porral, zuhanyzós sorban állással, dögmeleggel, 800 forintos kávéval, nekem eszembe nem jutott volna, hogy ne Jóanyámnál aludjak. Idén sikerült mindenkit megdöbbenteni azzal, hogy kedvesem is inkább a légkondira, sörrel és lecsóval jótékonyan megtöltött hűtőre és korlátlan zuhanyra voksolt.

Pár hónapja, hirtelen felindulásból beneveztünk erre a hamburgi történésre, holott a salsatudásunk kimerül egy kezdő I. kurzusban fejenként, és ez még csak az egyik fajta, mert van legalább tíz. A leonbergi már a zumba említésétől is ideges lett, azt hitte, az is egy latin tánc, amit meg kell tanulnia.

Komolyság van itten, kaptam saját kulcsot meg biciklit. Ez utóbbit kihasználva tegnap elmentünk a viccesen "brémainak" nevezett Spicariumba. Ez egy régi raktárban üzemelő tengerészeti múzeum, és az a raktár pont azért van ott, mert onnantól felfelé a Weser már évszázadok óta túl sekély a hajóknak, és addig is tenni kellett valahová az árut, amíg megjön érte a lapos bárka. Ha valamit érdemes kétszer átrakodni inkább, abból sejthető, hogy nincsen közel. Térkép szerint 22 kilométer, de szerintem ők nem számolták bele az útépítés miatti tereléseket és a kötelező pár eltévedést.

Itt emlékeztetnék megint arra, hogy a leonbergi 2 farmernadrágot és 1 pár cipőt hozott a kapcsolatunkba. Bár azóta sokat fejlődött, a nyári cuccok valahogy mindig kimaradtak. Rostockban ugye mindegy, Pesten meg valószínűleg engem se érdekelt, hogy ő mit hord, most viszont úgy érzi, mintha végre valami kulturálisan pezsgő városban élne, és kifejezte rövidnadrág, továbbá szandál iránti igényét.