London

Marha gyorsan, mert késő van, de muszáj:

Egyszer voltam Londonban. Vagyis többször is, de nemrég megint. Alapvetően a leonbergire épült a program, akinek osztálykirándulása volt a Nemzetközi Tengerészeti Szervezet (IMO), meg egyéb, még idétlenebbül fordítható bandák meglátogatására. Én meg már későn kezdtem reszketni az életemért, avagy a modul első hetének elmulasztása miatt, mert túlságosan csábított a program. Na nem a fűtőolajlobbi vagy a tartályhajók egyesülete.

Leszállok a magas Lo(ndon)ról, és mostantól nem írok olyasmiket, amitől nyálcsorgatva fogtok irigykedni a munkahelyről. Egy hétig. Hú. Ez az első pár mondat szemetebbre sikerült, mint ahogy akartam. Szóval megyek vissza Brüsszelbe, ezt már tuti nem irigyli tőlem senki...

Kezdenek összeállni a dolgok... a hangok legalábbis szavakká csúcsosodtak, a szavak mondatokká kunkorodtak, azokba pedig intonáció csavarodott, mint haj az őszbe (vagy ősz a hajba?). Kezdek úgy hangzani magamnak, mint aki angolul beszél. És a tanár egy klassz ötletet is adott: mégse kutyagoljak el egészen Greenwichig, menjek inkább hajóval. Jobban mondva Thames Clipperrel. Ez egy kis menetrendszerinti katamarán, ami a nyílt vízen (értsd: ahol nem kell minden oszlopnál megállni) egész szépen felgyorsul, ráadásul ingyen wifit is adnak mellé.

Kezdenek véglegesen összefolyni a napok és a magánhangzók, de már minden szótagban rejtőzik egy-egy időzített bomba, amire csak a kimondás pillanatában ébredek rá. Esetleg több is rejtőzik, mint például a ma először megkapargatott diftongusokban. Az egyszerűen tűnő "borrow" szóban például 3, azaz három olyan hang van, amit ma tanultam meg rendesen kimondani, és ezek között olyan sebességgel kéne váltani, hogy a hallgatóság ne tartson retardáltnak.