a leonbergi

Elvégre mi lenne, ha egyszer mi is úgy viselkednénk, mint a párok, elmennénk például a jégszobor-kiállításra, húsvéti tojásokat festenénk, bicikliznénk a tengerparton meg ilyenek.* Á, dehogy, engem arra szemelt ki az ég, hogy megvalósítsam a leonbergi álmait, úgy is mint egy kanapét a szobája sarkába. 

Egy közlekedési szempontból halmozottan hátrányos hétvége után a következőket tudom elmondani a német, illetve francia államvasutakról:

- kölcsönösen szivatják egymás utasait azzal, hogy az államközi vonatokon tömegesen lefoglalják egymás országában a helyeket, aztán vonogatják a vállukat a náluk vásárolni óhajtóknak.

Szóval a hétvégén nagyon mélymerülés volt már megint. Egyébként a barátok a legjobb terapeuták, és a falka kívülről egy nagyon gáz társaságnak tűnhet.

Lassan kezdek hozzászokni, hogy minden este másik országban ébredek, mint ahol lefeküdtem, az utóbbi napokban viszont leginkább egy karibi álomszigeten éreztem magam, és ez azért mindig kellemes bizsergéssel tölt el. Amúgy elvárnám a pasimtól, hogy magától szervezzen kreatív és romantikus programot a szülinapomra, de a nyelvi és helyismereti akadályokra való tekintettel ezúttal elnéztem neki, hogy csak a bakancslistámról pipáltunk ki néhány dolgot.

És haladtunk tovább, nyugat felé... Érdekes módon amennyiért San Sebastiánban meg Bilbaóban hatfős teremben ágyat kaptunk, annyiért Galíciában már kétágyas szobát. Persze a hotelnek is megvoltak a sajátosságai. Például a mélygarázs, aminek minden stratégiai felületét szőnyeggel borították be. A lift pedig mindig megállt és kinyílt a földszinten, gondolom, azért, hogy a recepciós megnézhesse, kik és milyen rakománnyal emelkednek szobai magasságokba.

Itt zajlott ugye az ominózus jelenet az ablakkal, tehát mire a szállodába értünk, már meglehetősen pihentek voltunk. A leonberginek például valamiért az az ötlete támadt, hogy vegyünk sok kis színes hajgumit, aztán játsszak vele. Ez lett belőle.

Azt akartam mondani, hogy ahhoz képest, hogy Spanyolországban voltunk, pont végigmentünk majdnem az összes olyan tartományon, ahol a beszélt nyelv kábé nyomokban emlékeztet a kasztíliaira. Értik persze azt is, de én meg nem nagyon értem azt, hogy az irteera az a kijárat, jatetxea az étterem, ibilbidea a sugárút, magát a várost pedig egyszerűen Bilbo néven tisztelik. Gyűrűk Ura-rajongók előnyben!

Ha már ennyi szó esik a németekről, nem hagyhatom szó nélkül az autóikat sem. Jól össze vannak rakva, karban vannak tartva és meg vannak hajtva (épp ezért a pénzéhes mediterrán rendőröknek is kedvencei). Nekünk az Ezüst Póniról nevezett Ford Fiesta jutott, eredetileg a leonbergi anyukájáé, aki némileg ésszerűbb gondatlanabb hozzáállással rendelkezik, így nem javíttatta meg azt a kavicsfelverődést, ami pedig köztudomásúlag a vég kezdete, a pokol kapuja, a világ, de legalábbis a szélvédő entrópiájának legfőbb okozója.

Ameddig nincsenek a kezem ügyében a fotók, addig legalább azt elmesélem, amiről amúgy sincsenek. 

A címben annyi az igazság, hogy pont erről beszélgettünk tegnap a kocsiban a leonbergivel (mármint hogy álom volt-e ez a hét Spanyolország északi partján), mire önérzetesen rávágtam, hogy bizonyítékok vannak a telefonomon, aztán... nem tudtam előkapni, mivel ott felejtettem egy francia benzinkút vécéjében.