baszkok meg

És haladtunk tovább, nyugat felé... Érdekes módon amennyiért San Sebastiánban meg Bilbaóban hatfős teremben ágyat kaptunk, annyiért Galíciában már kétágyas szobát. Persze a hotelnek is megvoltak a sajátosságai. Például a mélygarázs, aminek minden stratégiai felületét szőnyeggel borították be. A lift pedig mindig megállt és kinyílt a földszinten, gondolom, azért, hogy a recepciós megnézhesse, kik és milyen rakománnyal emelkednek szobai magasságokba.

Itt zajlott ugye az ominózus jelenet az ablakkal, tehát mire a szállodába értünk, már meglehetősen pihentek voltunk. A leonberginek például valamiért az az ötlete támadt, hogy vegyünk sok kis színes hajgumit, aztán játsszak vele. Ez lett belőle.

Azt akartam mondani, hogy ahhoz képest, hogy Spanyolországban voltunk, pont végigmentünk majdnem az összes olyan tartományon, ahol a beszélt nyelv kábé nyomokban emlékeztet a kasztíliaira. Értik persze azt is, de én meg nem nagyon értem azt, hogy az irteera az a kijárat, jatetxea az étterem, ibilbidea a sugárút, magát a várost pedig egyszerűen Bilbo néven tisztelik. Gyűrűk Ura-rajongók előnyben!

Ha már ennyi szó esik a németekről, nem hagyhatom szó nélkül az autóikat sem. Jól össze vannak rakva, karban vannak tartva és meg vannak hajtva (épp ezért a pénzéhes mediterrán rendőröknek is kedvencei). Nekünk az Ezüst Póniról nevezett Ford Fiesta jutott, eredetileg a leonbergi anyukájáé, aki némileg ésszerűbb gondatlanabb hozzáállással rendelkezik, így nem javíttatta meg azt a kavicsfelverődést, ami pedig köztudomásúlag a vég kezdete, a pokol kapuja, a világ, de legalábbis a szélvédő entrópiájának legfőbb okozója.

Oviedóba kizárólag a Vicky Cristina Barcelona miatt szerettem volna elmenni, no meg a Calle Gascona kedvéért, ami a cider-cidre-sidra nevezetű kaméleon-ital Mekkája. Már amennyire alkohol esetében ez a kifejezés használható. A leonbergi ugyan továbbra is a sört választja, de az élményért mindenképpen megérte betérni.

Régen, amikor még romantikus lányregény volt az életem, egy kilencnapos autós túrával Quimby-i magasságokba lehetett röpíteni a lelkem. Az ég kék volt, a kabócák tényleg nyenyerésztek, ahogy kell nekik, Horvátország nyaralásra való, kész. Bezzeg most, amikor napjaim egy Kerouac-regény alapján, a fiatal Stephen King által írt korhatáros sitcomra emlékeztetnek, csütörtök délután (le)robbanásközeli állapotban találtam a hotelben a leonbergit. Hogy ő menne, de szíve szerint lehetőleg Stuttgartba, aludni.