zsenge gyökerek és gyönge szekerek

Térjünk vissza inkább az utazós képekhez, a magánéletemhez semmi közötök, vagy legalábbis nem itt. Szóval voltunk Grenoble-ban, MY-NY-on. Ezzel kapcsolatban megint az volt az élményem, hogy minek jöttem ide, de azt be kell valljam, a szilveszter jobb volt, mint a tavalyi, és nem kellett pezsgőért se menni*.

Ilyen volt a város:

Mesélek még valamiről, ami tuti, hogy az életem egyik legjobb beszerzése volt. Pár éve már bepróbálkoztam egy gyümölcspréssel, de amint bedugtam, egyből levágta a biztosítékot, visszavittem, de aznap nem adhattam vissza, mert még nem volt benne a rendszerben, összesen háromszor cipeltem végig a biciklim hátulján a nagyobbfajta porszívó méretű dobozt, aztán három hetet vártam, mire hoztak egy másikat, de arról se szóltak, hanem csak véletlenül betévedtem a boltba, hazavittem, egy napig néztem, de ki se bontottam, úgy elment a kedvem tőle. Másnap visszavittem, és kértem az árát.

Csodálatos teremtménye az Istennek a sváb: soha nem elégedett semmivel, de ha mégis, akkor az biztosan krumpli. Vagy Spätzle. A Spätzle azért kezdődik éppen sp-vel, mert itt van még arra esély, hogy a pavlovi reflexszel nyáladzani kezdő sváb még szalonképesen ki tudja ejteni ezeket A csodálatos Baker fiúkban (vagy nem, két öreg színész köpködött egymásra olyan szavakat, hogy "spulni" meg "spicli") halhatatlanná tett mássalhangzókat. Egyébként semmi különös, csak 1)liszt, 2)tojás, 3)gríz.

Ezen is túl vagyok, és lehet, hogy Brüsszellel ellentétben kéthetenkéntnél* gyakrabban is ki fogom vonszolni magam, feltölteni a készleteket. Ugyan az ellenség megtévesztése érdekében van egy Grote Markt nevű villamosmegálló a Grote Marktstraaton, a Grote Markt parkolóház közelében, de ott nyomát se találtam semmilyen elárusítóhelynek. Viszont az internetről megtudtam, hogy van egy Nieuw Haagse Markt nevezetű intézmény a Herman Costerstraaton. Ki gondolta volna.

Az év nagy rituális, négynapos fröccsözése alibiciklizéssel. Egy éve ilyenkor sírógörccsel és brüsszeldepresszióval tértem haza a szülői házba. Tegnap szintén sírógörccsel (de annak más oka volt), a "tiszteletet a magyaroknak" plakátokon röhögve, és Hans-Jürgen von Leonberggel a hátam mögött mentem HAZA,  a saját kis vackomba, ami ráadásul egyre inkább emberi lakóhelyre emlékeztet.

Azt akartam mondani, hogy ahhoz képest, hogy Spanyolországban voltunk, pont végigmentünk majdnem az összes olyan tartományon, ahol a beszélt nyelv kábé nyomokban emlékeztet a kasztíliaira. Értik persze azt is, de én meg nem nagyon értem azt, hogy az irteera az a kijárat, jatetxea az étterem, ibilbidea a sugárút, magát a várost pedig egyszerűen Bilbo néven tisztelik. Gyűrűk Ura-rajongók előnyben!

Vége van ennek az őrült szeptembernek végre. Megjöttem ismét a napsütéses (!), meleg (!) Brüsszelbe. Meglepően otthonos érzés, már csak azért is, mert lehet, hogy külföldiül beszélnek az emberek, de legalább nem úgy, mint amikor egy részeg német tengerész fejjel lefelé silabizálja a klingoni írást.

Az izlandi nyelv szépségeibe elég hamar bevezetést nyer a látogató, és magyarként az a legzavaróbb, hogy sok szavuknak még értelme is van. Az "út" például kijáratot jelent, a "hús", házat, de a legkényesebb a "foss", azaz vízesés. Hát még ha...

Egy napot vidéken töltöttem, egy kedves ismerősömnél. Most nagyon kell vigyáznom, hogy mit írok, ugyanis indiszkréció esetén az illető könnyedén lekapcsolhatja a blogomat. ;) Ebből akinek kellett, az már megtudhatta, hogy kinél voltam és hol.

Megpróbáltam ma is délutánig tartó állóképességet varázsolni magamnak azzal, hogy reggel elmentem futni. Hát nem sikerült maradéktalanul. A mai munkateljesítményem a Lovak és kutyák magazin szintjén mozgott, de legalább ide ez passzolt, állatorvosi ülésről lévén szó. 6-kor csak vége lett, és tökéletes időzítéssel Szöszke is pont addigra rendelte meg a kishajós paplanhuzatot, tehát mehettünk sörözni. Nekem legalábbis szükségem volt némi alkoholra.

Nem is tudom, mi ütött ebbe az országba, sütött a nap, de úgy rendesen, egy felhő nem volt az égen, előkerültek a télen szinte elfeledett női térdek, én meg úgy döntöttem, végre felgöngyölítem ezt a furfangos parkot, most, hogy egyszer világosban megyek. Tudniillik annyi ösvény van benne, hogy eddig folyton eltévedtem, hát most elhatároztam, hogy folyamatosan a jobb oldalamon tartom a szélét, csak körbeérek. Természetesen félúton nagyon vonzani kezdett egy merőleges földút, amin pont laposan sütött keresztül a nap, az meg hogy, hogy nem, egy tóhoz vezetett, amit muszáj volt megkerülni.