koncert

Visszamenni az embernek a saját volt iskolájába tíz év után biztos nagy fless lehet, de csak a helyszín miatt, megnézni ugyanazokat a zugokat tét nélkül, mert az emberek rég mások és semmi közöd hozzájuk, tanárral meg nem bandázunk*. Tehát voltaképpen ideális egy koncert erejéig bemenni és utána a sötétben kóborolni a kihalt folyosókon. Én megfogadtam magamnak, hogy soha többet nem teszem be a lábam a Ferences Gimnáziumba, egyébként is két ember volt ott, akik miatt még mindig nem volt érdemes oda járni, de legalább úgy-ahogy túléltem a dolgot.

Az év nagy rituális, négynapos fröccsözése alibiciklizéssel. Egy éve ilyenkor sírógörccsel és brüsszeldepresszióval tértem haza a szülői házba. Tegnap szintén sírógörccsel (de annak más oka volt), a "tiszteletet a magyaroknak" plakátokon röhögve, és Hans-Jürgen von Leonberggel a hátam mögött mentem HAZA,  a saját kis vackomba, ami ráadásul egyre inkább emberi lakóhelyre emlékeztet.

Szombat este: földet érés*, hűséges telefonom kézhez vétele 3 hét távollét után, első blikkre moziműsor bogarászása, majd Oscar-díjas film megtekintése Jóanyámmal.

Ebből a hétvégéből még magamhoz se tértem, már mindjárt itt a következő, úgyhogy gyorsan átadom a történteket az örökkévalóságnak. Péntek délután erotikus szabadulójátékra voltam hivatalos két párral, este Infected Mushroom koncert volt, másnap pedig Manu Chao. Ja, egyébként ezért mentem haza.

J. mondta ezt meg nekem rólam: nekem fontos az, hogy valami menő. Nem muszáj, hogy az legyen, de elég pontosan el tudom dönteni, hogy mi a menő és mi nem. Zenekarnak lenni például menő. Világéletemben művészek között akartam lenni. Én vagyok az ideális groupie.