Beküldte Raya deBonel -
Azt akartam mondani, hogy ahhoz képest, hogy Spanyolországban voltunk, pont végigmentünk majdnem az összes olyan tartományon, ahol a beszélt nyelv kábé nyomokban emlékeztet a kasztíliaira. Értik persze azt is, de én meg nem nagyon értem azt, hogy az irteera az a kijárat, jatetxea az étterem, ibilbidea a sugárút, magát a várost pedig egyszerűen Bilbo néven tisztelik. Gyűrűk Ura-rajongók előnyben!
Itt először egyedül indultam el, ugyanis a leonbergi már megint nekiállt mások sz.rát feltakarítani, persze azok után, hogy leszállított egy működő megoldást, ami nem volt jó az amúgy önkéntes alapú csapatnak... na mindegy. Szóval volt időm épületeket, szobrokat és kutyákat fényképezni, ahogy szoktam.
Blöki, a Guggenheim múzeum jelképe.
Még mindig kicsit félve viszem be a leonbergit kortárs múzeumokba, mert általában úgy nézi a tárgyakat, hogy a szemében folyton ott a kérdés: ez művészet, vagy kidobjuk? Persze nem kéne meglepődnöm, hogy bizonyos dolgokra azért fogékony: egyik gyerekkori barátja valamiféle művész, tanult Londonban, ahol állítólag szobákat kötöztek, vagy mi.
Mindenesetre azt hiszem, ez a kiállítás végül tetszett volna neki. Ernesto Neto (nomen est omen) brazil művész, és szeret tőgyeket képezni hálókból. Ezt több formában is előadja, de ami igazán szimpatikussá teszi, az az, hogy szerinte az alkotásokat nem csodálni kell, hanem megfogni, megmászni, megszagolni, megcsapkodni. A fene vigye a kapitalista mindenüket, hogy nem lehetett mindenhol fotózni, de olyanokat képzeljetek el, hogy egy egész terem plafonját beborító színes háló, amiről sörösdobozokkal lesúlyozott (mi más?) tőgyek lógnak, némelyikben pedig beépített dob van, és a nap 10 órájában, amikor a múzeum nyitva van, garantáltan dobolnak rajta a kölkök. Meg volt egy kör, amibe véletlenszerű tárgyak voltak bedobálva, amikből egyet le lehetett cserélni egy nálad lévőre.
Ez volt a megmászható, egyszerre nyolc ember élhette át azt az élményt, amit állítólag egy spermium, amikor éppen behatol a petesejtbe. Ezt mondjuk jó ötletnek tartottam: az audioguide-ban maga a művész mondta el, hogy "gondolta a fene".
Aztán csatlakozott hozzám a leonbergi, akinek elege lett, mert hogy, hogy nem, pont azt az oktatóvideót nem találta meg annak az idióta modulnak az oldalán, amit a köddé vált fejlesztő kiválasztott, ami neki kellett volna, és bánatunkat ilyen állatok módszeres felboncolásába és kéjes elfogyasztásába fojtottuk.
Az a kis izé hátul, ami olyan, mint egy zsákvászon cső a tetején egy fehér karommal, na az a percebe. Az állat maga egyfajta lábasfejű kagyló, és a fehér részben lakik, de van egy csöve, amit a tövénél el kell törni, és kihúzni a belsejéből egy rettentően gusztustalan, azt hiszem, nyers, és gyakorlatilag tengervíztől csöpögő nyálkás velőt, ami, azt hiszem, ínyencségnek számít, legalábbis az árából ítélve.
De ez még mind megérte volna, ha a leonbergi nem betegszik le tőle. Nem is magától a cucctól, hanem ahogy visszagondolt rá, görcsbe rándult a gyomra, egész éjjel nagyon hangosan ásítozott a férfivécében. Szerencsére szuper hostelt fogtunk ki, és csak ketten voltunk a hatágyas szobában. Mondjuk az ablakból egy elhagyatott telekre lehetett látni, ahol érkezésünkkor egy szimpatikus fiatalember éppen leterítette az imaszőnyegét egy kis Allah-dicséretre, de őt többet nem láttuk.
Ez pedig egy szép, romantikus szökőkút a végére. Nagyon pofás kis város, csak pont olyan az időjárás, mint Brüsszelben, mi meg nem voltunk hajlandók elfogadni, hogy a nyaralásunk alatt esik, és ernyőnk se volt.
Végül itt is két napot maradtunk, hogy a ruháinknak legyen idejük megszáradni, aztán továbbmentünk.