Expo

Hát vége van, és mint mindig, vegyes érzésekkel. Először is, teljesen tisztában vagyok vele, hogy én (az egész évfolyam, persze) vagyok a hülye, hogy az első 5 hétben gyakorlatilag nem csinálok semmit, így az utolsó 3 hétben agyahagyott hajrázás van, de az, hogy ezt így lehet, legalább részben amiatt van, hogy a tanárok legalábbis elnézik. De minden alkalommal (most utoljára) elfogy az erőm a végére, és nem tudok se mosolyogni, se igazán jól teljesíteni, csak menjünk már haza és hadd sírjam ki magam.

Mert sok volt a stressz, de most, hogy két hét múlva lelépek, és utána még minden bizonytalan, nem akarok menni. Inkább maradnék a Menőmanó közelében, aki szintén bizonytalan. Meg az egyetem kezdett végre érdekes lenni. Még egy év van hátra, de többet sose leszünk így együtt az évfolyamon, mert mindenki ezerfelé utazgat majd. Nem mintha hiányoznának. Vagy igen?

Ilyenkor ürességérzésem is van. Tegnap éjjel (!) leadtam az utolsó kis morzsát is, nincs több pánikszerű reszelés a műhelyben fél szemmel az órát lesve, se éjszakába nyúló mágnesvarrás a Gyapjassal (mondjuk maradt még 3 méter anyag és két zsák töltet, szerintem nem fog békén hagyni, amíg fel nem használjuk), se nyomorult reflectionök (amikor, teljesen feleslegesen, még egyszer leírod a 40 oldalas beszámoló UTÁN, hogy mit tanultál abban a modulban). Viszont semmi nem lett JÓ. Semmi nem került be a kiállításra (csak a játszótér, meg se tudom számolni, hányszor mondtam el tegnap csillogó szemű humanitáriusoknak, hogy mekkora segítség lenne a menekülttáborok gyerekeinek, és mennyire olcsó is, rögtön azután mondtam ezt, hogy megtudtam, hogy a költségkalkulációval megbízott csapattárs nettó hasraütéssel határozta meg az értékeket, mert a valódi számok túl magasak voltak...), senki nem jött oda hozzám, hogy pont olyan ember kéne neki, mint én, és nem tudom saját magam elől eltitkolni azt a tényt sem, hogy a legtöbb projekt vagy en bloc életképtelen, vagy puszta másolata egy már létező projektnek. Szóval nem voltam elragadtatva.

A legjobb rész talán még a csütörtök este volt, amikor véletlenül ott ragadtam a tanár-diák iszogatáson egy rakás tanárral, köztük a kommunikáció és multimédia szakról egy kétméteres, kockás inges, kopasz, szakállas csávóval, akitől az este vége felé meg mertem kérdezni már azt is, hogy mivel lövi be a bajszát ilyen Salvador Dalí-sra. A mi szakunk főmuftija, akire azért nézek fel, mert ő a kettőből az egyik igazán értelmes tanerő, elkezdte fejtegetni nekem valami román író munkásságát, mire finoman jeleztem, hogy én ezt nemzetiségi okokból nem igazán vágom. Ennyit arról, mennyire sikerült kitüntetnem magam két év alatt. Nem megy nekem az, hogy rossz tanuló legyek.

Szóval istenesen berúgtam, de amennyire emlékszem, értelmesen beszéltem... a disznóvágásról, ennek a főmuftinak, aki történetesen iráni. Na mindegy.