Habozás

Az elmúlt két hétben a hajó szigetelésén dolgoztam. Ez úgy önmagában nemes és hasznos tevékenységnek hangzik, nézzünk azonban néhány alapvetést.

1. A hajó csak annak látszik (alakra például, meg van kormánya, vitorlái stb., és egy szárazdokkban áll egyéb hajók között), valójában viszont egy 3D puzzle, amiben benne laksz, miközben kirakod. Ez nagyjából annyira kényelmes, mint amilyennek hangzik. Az orrkabinban alszunk, a matrac bár nem olyan széles, majdnem olyan hosszú, mint mi, csakhogy nem tudjuk a teljes hosszát kihasználni, mert nincs belőle kivágva az első árboc helye. Magzati pózban alvásra végülis alkalmas, ha ezt mindketten így gondoljuk és jin-jang-szerűen alszunk. Az alternatíva a matrac végére felpolcolt láb. 

2. A szigetelés kívánt vastagsága 60mm. A legvastagabb kapható polisztirén (zárt cellás hab! akármi is legyen az!) 50mm. Ebből nem az következik, hogy akkor lejjebb adunk megalomániás törekvéseinkből, hanem hogy 30mm-est veszünk. Minden. Egyes. Alakzatot. Kétszer. Kell Kivágni.

3. Az alakzatokról. A hajó alumíniumelemekből van összehegesztve, kb 35 centinként egy erősítő bordával. Derékszöget, egyenes szakaszt a plafonon ne is keressünk. Vannak viszont csúnya, bütykös hegesztések, óriási csavarok, és oszlopok, amiket ki kell kerülni (az egyik az árboc, azt azért ne bántsuk). 

4. A munkakörülmények. Az étkezőasztal melletti padon történik a szabdalás, egy, feltételezem, használatból kivont paddarabon, ami hozzávetőlegesen trapéz alakú, néhány hiányzó sarokkal. Állni vagy a konyhában (szélessége kb. 40 cm), vagy a középső kabinban (ez a -ban csalóka, nem azt jelenti, hogy lenne ott például padló. Három alumíniumbordán lehet egyensúlyozni, és fenékkel pont ügyesen fel lehet csüccsenni onnan az említett padokra, csakhogy az egyik oldalt vigyázni kell, mert nincs egészen alátámasztva és bármikor leborulhat) lehet. Az eszközök: egy sniccer, egy darab négyzetes profilú, 75 centis alumíniumidom (cső? az kerek lenne, nem?), egy mérőszalag, egy szögmásoló, egy szögmérő, két derékszögű vonalzó és egy tolómérce (a magyar szavakat most nézem meg a neten, szóval elnézést, ha mégsem így hívják, spanyolul faszán tudom, hogy mi micsoda). Néha elmásznak, mert a dán Juannak is kell ugyanez, csak ő odalent, egy saját készítésű, hatalmas munkaasztalon csinálja ugyanezt, fából. Persze neki jár a levegő. Én egy alumíniumdobozba vagyok zárva, amin egy darab, 30*15 centis ablak van, meg egy 45 centi széles ajtó, huzat nem sok, viszont tűz a nap. Folyik rólam a víz, patakokban. 

Hát ezt csináltam, mert csak erre vagyok képesítve, azt nem tudom megkeresni a neten, hogy mekkora akkumulátor, kábel, milyen mentőcsónak meg ilyenek legyenek, a LED-izzókat se tudom beleműteni a rossz méretű foglalatba, úgyhogy ez mind a dán Juan feladata volt, én haboztam meg jártam vásárolni.

Lemér, levág, denemjómertferde, bekellférnieabordaalá, levág, levág, csavar helyét kikapar, beprésel, dejó, jöhet a következő. Biztos szép lesz majd az eredmény (csodás fenyőillatot árasztanak a deszkák, amik fel lesznek szerelve, selymes fényű fehér festékkel fogjuk lekenni őket, és már kiválasztottam a párnákat - macskásakat, meg tollasakat, hogy a macskáknak legyen mit kergetni), de hát... hogy is mondjam, fizikai munkából elbuktam.

A monotóniatűrésem régen sokkal jobb volt, azt hiszem, ezt is a szakmai ártalmak közé sorolhatom, hogy a figyelemtávom egy drogos menyétével vetekszik most már. Továbbá, megint csak a munkának köszönhetően, közel 7 éve nem szorulok rá, hogy olyasmit csináljak, amihez nincs kedvem, vagy legalábbis nem sokáig, este a leghosszabb EGSZB plenárisnak is vége. Fizikai munkát, néhány lakásfestést meg ilyesmit leszámítva, soha nem végeztem, de azért elvártam volna magamtól, hogy jobban tűrjem. 

Két hét egy olyan munkából, ami eleinte meghaladta a képességeimet, utána, a dán gyengéd terelgetésének köszönhetően, már csak idegesítően pepecselős volt, és tényleg unalmas. Reggeltől estig, vasárnap is. Még jó, hogy bevezettem az ebédszünet fogalmát, amikor is 20 percig nem kellett ezt csinálni. Estére olyan fáradt voltam, hogy gyakorlatilag beestem az ágyba (na jó, futni azért elmentem minden második este). Fura volt, hogy nem tudtam azzal motiválni magam, hogy ezt miattunk csinálom, és milyen jó lesz, ha kész lesz, és benne lesz az én munkám is... ez csak egy darabig működik.

Először csak azt vettem észre, hogy minden zavar. Hogy a nagy (60*120 cm) táblákat nem tudom bevinni a hajóba, mert nem fér el a padon, ki kell mászni (leguggol, kabinnyíláson átperisztaltikázik, vigyázz, csavarszorítók, vigyázz, ex-wc-lyuk, szerszámosládák, felgyűrt matrac, leszedett ajtók szegélyezik utadat, esetleg még pofára lehet esni egy hosszabbítóban, 5 lépcsőn fel, vigyázz, ajtónyílás, és már kint is vagyunk... a tatnál), hogy a dán állandóan lenyúlja az egyetlen jó tolómérőnket, hogy egész nap ferde darabokat vágtam (ezt egy ponton elszaboltáltam azzal, hogy megcsúszott a sniccer és kiszedett egy háromszögletű darabot a körmömből meg a vonatkozó ujjamból is, aznapra abbahagyhattam a dolgot), hogy nem tudok az ágyban kinyújtózni, hogy soha nincs papír a közös vécében, pedig naponta jön a takinéni... és akkor jöttem rá, hogy nekem ez nem való, hívjanak lúzernek, elkényeztetett libának, borsószem királykisasszonynak, de nekem ez nem való. 

Remélem, a vitorlázás jobb lesz, ott én leszek az operatőr/hangmérnök/vágó/rendező, továbbá megnyertem, hogy érjem el, hogy minden konyhai cucc be legyen valahova csukva (mert én akartam botmixert, ugye), és tervezzem meg a menüt és a készleteket. A videóink majd sokkal pozitívabbak lesznek, de anyanyelvemen hadd panaszkodjak már, úgyis nemzeti sportágunk. Szegény dán nem érti, hogy miért panaszkodom én folyton, amikor olyan jó dolgom van (és ezt én is így gondolom), hiába magyarázom neki, hogy ez magyaroknál üzemszerű, ettől tudjuk tartani a homeosztázist vagy mittomén.

Naésakkor az eredmény:

Az ott az árboc, szerénységem által felhelyezett habtáblák, és a plafon kezdetei.