Beküldte Raya deBonel -
Ennek a buboréknak is ki kellett pukkadnia, nem is kérdés. Ma rossz napom volt.
Azért az valami, amikor az ember a bőrén érzi, hogy nem értik, nem kedvelik, nem látják szívesen, lehetőleg jobb lenne, ha ott se lenne, de csendben, a sarokban elmolyolva még oké. Hogy ő összegubancolhatja az én prototípusomhoz szánt madzagokat, de én már ne érezzem magam annyira komfortosan, hogy vissza merjek vágni. Kegyetlenek a gyerekek, de az hogy van, hogy én mindig pont ott nem tudok szinte senkivel jóban lenni, ahol muszáj lennem (vö. iskola, munka), míg mindenhol máshol teljesen beilleszkedem? És miért van az, hogy aki nyöszörög, az mindig jobban jár, mint aki megpróbál talpon maradni?
Én azt tanultam, hogy az ember ne dolgoztasson másokat azzal, amit maga is meg tud csinálni*, meg azt, hogy az emberek ahhoz vonzódnak, aki nem rajtuk lóg az igényeivel, hanem megáll a lábán, erős, pozitív és van adni való energiája. Hát próbálok ilyen lenni, és mit látok?
Hogy egyrészt ezek a poszt-Oroszlánkirály népek (röhej, hogy ezeket már engedik alkoholt inni és autót vezetni!) arra buknak, ha valaki unott arccal ül az órán és folyamatosan panaszkodik ahelyett, hogy leülne a seggére és csinálna valamit. És persze ezeket fogják beválogatni a projektjeikbe, amitől aztán nekik indul be a karrierjük.
Hogy Helyibarát (akit tényleg imádok, és elismerem, hogy a depressziója tényleg igazi betegség) alsó hangon öt éve él, mint Marci Hevesen a holland állam pénzéből, nem is kezelteti magát, nem is igyekszik igazán változtatni a helyzetén, megelégszik azzal, hogy folyamatosan elemzi magát meg a világot, Dota 2-t játszik, füvet szív és longboardozik, és időnként találkozik a "reintegrációs specialistával", aki találkozókat szervez neki különböző egyetemi szakok koordinátoraival, hogy elbeszélgessenek arról, hogyan tudna ő bármiben is részt venni anélkül, hogy vizsgáznia vagy fixen bejárnia kellene.
Namármost, velem vajon mi történne, ha eldobnám a gyeplőt és azt mondanám, hogy én most szorongok, introvertált vagyok, enyhe depresszióban szenvedek és több szinten érzékelem a valóságot, ezt tényleg bevenné valaki, megpróbálna segíteni, és nem haragudna, ha nem viselkednék mindig, és elnéző lenne, ha nem járnék órákra? Hát nem hiszem. Egyébként ha ezt nem is, de azt legalább elérte nálam az egyetem, hogy egyrészt menekülök Magyarországra, pedig már nem is vagyok biztos benne, hogy nekem ott tényleg jobb, csak ott legalább vannak emberek, akiknek tényleg és tutira fontos vagyok, másrészt meg hogy szarok én ezeknek a húszéves kis idiótáknak a fejére, a Gyapjas legalább itt van nekem, ketten már csapat vagyunk, a többiek meg bekaphassák. De komolyan már.
Mai kiakadásunkat szponzorálta: a csoporttársak, még a Gyapjas is beszólt, a záporozó meghívások annak az új holland mensásnak, aki csak beköszönt, ha egészen őszinte akarok lenni, akkor a Menőmanó ajánlkozása egy amerikai és meglehetősen álszent tagtársnak, meg az a fránya bolgár, aki délután ötkor mondja le az esti találkozót, akkor is csak az én kérdésemre.
*Jóanyám teljesen felháborodott, amikor megözvegyült nagypapám barátnője kislányos hanghordozással megkérdezte: "És az én biciklim hoool vaaan?". A nagymamám mindig kitolta magának, gondolom.