A Grincs

Van ugye a szűkebbik családom, kábé a szüleim meg a J (ő mindenkinek a bátyám, jóvan?). Az ezen felüli egyedek, legalábbis anyai ágon, nagyon más fához estek közel, mint én. Kenyértörés volt már belőle, de bejglitörés még soha.

A hat főt kiszolgáló kanapét beborító ajándékhegy láttán már évek óta minden alkalommal elhangzik a sóhajtás: "minek ez a ménkű sok ajándék?" (sic). Jóanyámmal eddig nem jöttünk rá, hogy erre az adekvát reakció az lett volna: "most panaszkodsz vagy dicsekszel?". Azt hittük, hogy tényleg zavar valaki mást is, hogy évről évre kénytelenek vagyunk x értékben (ráadásul x monoton növekvő) VALAMIT venni egymásnak. Mivel mindenkinek alapvetően mindene megvan, arra meg nem vesszük a fáradságot, hogy őszinte beszélgetéseket folytassunk vagy kötetlenül időt töltsünk egymással, lila ibolyánk nincs a másik szívének leghőbb óhajáról. Ebből vagy az sül ki, hogy minden lány sálat kap, minden fiú piát kap, vagy megpróbálunk személyre szabottan vásárolni, így van úgy hatmillió honfitársamhoz hasonlóan nekem is csokifondü-készletem.*

Négy éve, a vörösiszap idején merült fel először az ötlet, hogy inkább dobjuk össze azt a pénzt, amit erre költenénk, és adjuk a károsultaknak. Erre automatikus válasz volt, hogy "de hát a gyerekek", és minden maradt a régiben. Igen, a gyerekek, akik akkor 4, illetve 6 évesek voltak, elvégezve a szükséges számításokat, mára már biztos, hogy magukban röhögnek azon, hogy apa és a mami még mindig beveszik, hogy ők hisznek az angyalkában. (én nem tudom, kinél hogy szokás, de én már óvodában is gyanakodtam, az iskolában meg már egyenesen menő volt kimondani, hogy nincs Jézuska, és ott a helyszínen senki nem mert összeomlani, hogy jaj, oda az ártatlansága) Ezzel együtt még idén is ők voltak az első érv.

Jóanyámmal viszont most már felkészültebbek voltunk, én azt mondtam, hogy ők nyilván most is fognak ajándékot kapni, de a felnőttekről lehetne azt mondani, hogy megkérték az angyalkát, inkább azoknak vigyen valamit, akiknek nincs, talán még tanulnának is belőle a pockok, és jövőre már ők is ezt akarnák. Ami ezután zajlott a családi levlistán, azt csak a süketet párbeszédeként tudom értelmezni. Két csapat alakult: a kék sarokban a "család-->szeretet-->ajándék" asszociációs lánc, a piros sarokban (kukoricán térdepelve) meg a tabudöntögető eretnekek (=Jóanyám meg én), akik azt mondtuk, hogy eredetileg a karácsony tényleg a szeretetről szólt, meg az együttlétről, nem lehetne-e megint valami ilyesmi. Én becsszóra próbáltam kedves lenni, de amikor jöttek az olyan ötletek, hogy "csináljunk idézetes könyvjelzőt, házi készítésű bonbont, sálat, szalvétázott akármit", ráadásul mindezt kalákában, akkor eldurrant az agyamban a cinizmuscsillapító, és rámutattam, hogy 1) találkozni nincs időnk évközben, nem hogy összeülni barkácsolni, 2) melyik pasi tud és akar ilyesmit csinálni vagy kapni? Ja, mert nálunk ez egyébként úgy van, hogy mindent a nők oldanak meg, az időpont-egyeztetést, a főzést, ajándékbeszerzést, és divat hullafáradtnak lenni karácsonykor, és elhárítani az ad hoc összejöveteleket, mert mennyi munka, a férfiak meg csendben rúgnak be minden egyes találkozón. Szolidaritásból néha csatlakozom. Én nagyon sokáig azt hittem, hogy ez az érzelmi kapcsolat normális szintje egy családban, csak amikor sztorikat hallok olyan helyekről, ahol tényleg tudnak együtt nevetni az emberek, nem csak illedelmes vicceken, hanem szívből magukon, meg akkor is együtt vannak, ha senkinek nincs születésnapja, és előbb hívják egymást, ha baj van, mint a barátaikat, akkor úgy érzem, hogy én nagyon nem olyan családot akarok, mint amilyet nem választhattam. De a probléma gyökere pont az, hogy a két fél nagyon más mozit néz. És az ő filmjükben én örökre elkényeztetett, idegesítő 12 éves maradok.

Szóval a konkrét esetben a férfiak, nagyrészt a nők is, hallgattak, semmi érdemi vita nem bontakozott ki (azon kívül, hogy a fejemhez lett vágva, hogy "ő szereti a családtagjait" (tehát én nem), viszont a héten a legjámborabb és abszolút normális pasira jutott a feladat, hogy Jóanyámmal közölje, hogy nem tartanak ránk igényt a fa alatt. Esetleg a két ünnep között összejöhetünk...

Ebből az ő logikájuk szerint az jön ki, hogy ők nem akarnak velünk lenni-->nem adhatnak nekünk ajándékot-->nem szeretnek minket. Ha az én logikám szerint nézem, azt inkább nem írom ide. Eléggé padlóra vágott az eset, főleg, hogy ugyanaz ismétlődik, mint a csoporttársakkal. Másmilyen vagy, és még csak nem is álcázod? Minket különösebben nem érdekel, hogy ki vagy, kényelmesebb a többi egyformácskával szelfizni, rólad meg majd dicsérő szavakat mondunk, amikor farkcsóválva hozod a prédát.

Mindenesetre jó, hogy ezt is tisztáztuk, legalább nem fogom magam rosszul érezni, amiért nem vagyok közelebbi viszonyban az unokatestvéreimmel. Az otthon töltött 9 napomat pedig igazán kellemesebben is el tudom tölteni. Helló, forralt bor, helló, jégpálya, helló, karácsonyi vásár. Még talán Kiscsillagra is eljutok.

Ja, és az ajándék. Végül nekik fogunk egy szekérderék tartós élelmiszert (és SZALONCUKROT! ezt külön kérték) vinni. Évek óta először lesz olyan élményem, hogy valaki ténylegesen örülni fog annak, amit tőlem kap.

*Ha valaki nem tudná: a csokifondü-készlet egy rejtélyes entitás. Senki nem gyártja, vásárolja vagy használja őket, egy sötét, ősi akarat hívja őket életre, gonosz szellemük megszáll minden háztartást, de az első években, évtizedekben még nem vonják magukra a figyelmet. Még csak csöndben figyelnek porosodva a polcon, és legfeljebb azzal jelzik a velük született rosszindulatot, hogy a kis villáik megdöfködik azt, aki benyúl a szekrénybe, hogy elővegye mögülük a salátás tányérokat, azt a barna üveget, tudod, amit aztán senki nem vesz észre, és csak azért is a rántott hús mellé pakolja az uborkasalátát, hát átázik a panír.