nyüsz

Van egy kis gond: a Citibank (nagyon helyesen) letiltotta a kártyámat, és jövő péntekig itt leszek Belgiumban, bankkártya és gyakorlatilag egy huncut fillér nélkül. Most vagy megvalósítom Mark Boyle koncepcióját a pénz nélküli élettel, vagy eladok néhány körömlakkot. 

Mindent azért ne tessék már az én nyakamba varrni! Mert arról, oké, tehetek, hogy egy s.ggel két kabint és egy biciklit szeretnék egyszerre megülni, de arról, hogy hétfő este 7 és másnap reggel 9 között nem lehet, fizikailag nem lehet Budapestről eljutni Strasbourgba, arról talán nem.

A halál számomra nem félelmetes. Úgy képzelem el, mint egy bazi nagy aha-élményt, öt perc alatt kék-zöld lesz a homlokom, mert hirtelen minden összeáll a hülye kis életemből, és persze örülni fogok neki, hogy sikerült összerakni a puzzle-t. Illetve hát sikerült-e? 

A reptéren elköszönni mindig befejezetlen mutatvány. Mindig lehetne még valamit mondani a Skype-on, csak a legtöbb emberhez vagy nem kötődöm annyira, vagy beszélünk olyan gyakran, hogy ez ne zavarjon. És bármilyen hosszúra is nyúlik a búcsú, még most se hiszem el, hogy annál jobban fáj. 

Ütemes önvizsgálatot tartok mostanában, és ez elég gyötrelmes, de közben legalább mindenféle emberekkel eszmét tudok cserélni, és ennek ürügyén őket is jobban megismerem. Lélekkapcsolás. Persze néha ellentmondásba keverednek, mármint egymással, én meg ott állok középen, nézek jobbra, nézek balra, aztán néha megvonom a vállam és úgy döntök, hogy saját magam számára mégis csak én gondolom jól, de az, hogy vannak mindkét irányban nagyobb szélsőségek, azért megnyugtató.

Emberek. Vegyétek már észre. Amikor az ellenkező nemnél arra panaszkodtok, hogy "kötődésre képtelen", "megijed az elköteleződéstől", "nem tudja kimutatni az érzelmeit", nos, azt ti okoztátok nála. Vagy az elődeitek. 

Azóta ezen agyalok. Mit csináljak, ha egyszer nekem nincs olyanom? Ha én még megjátszani se bírom, hogy könnyen kapható vagyok, amíg ki nem derítem a pasiról, hogy tényleg érdekelne-e? És ha valaki foglalt, vagy túl öreg (engem ismerők tudják, hogy ehhez már tényleg szakáll kell), akkor teljesen képtelen vagyok elengedni magam a társaságában. Holott bőven elég lenne, ha az utolsó pillanatban szólalna meg a lelkiismeretem, addig meg nem állna az utamba. Na de épp ez az: biztos vagyok benne, hogy megszólalna, ez meg már elrontja az egészet. 

Nyüsz-nyüsz.

Tisztában vagyok vele, hogy pár hónappal ezelőtt még azon elmélkedtem, hogy odaadnám-e a szemem világát egy EU-parlamenti tolmácsolásért, és hogy ismerek olyanokat, akikben most is felmerülne a dilemma. Most meg, amikor könnyű kézzel elutasítottam egy munkát, mert akkor még nem leszek kint, és a magyar tolmácsosztály vezetője hívogat, hogy mikor állítom már magamat elérhetőre, nincs tőle jó kedvem.