Brüsszel

Ez a belga MÁV. De még olyanabb. És ma még örüljek, hogy se sztrájk volt, se két centi hó, mert akkor már ki se jutottam volna Hágából. Ehelyett gyanúsan jól ment minden egészen addig, amíg - ó, milyen ismerős ez a német vasútról - nyílt pályán, látszólag indok nélkül, meg nem álltunk. Aztán bevánszorogtunk még valami mucsai kis állomásra, de a mozdonyvezető bocsánatkérő hangját hallva már lehetett tudni, hogy gáz van. Kétszer próbálták újraéleszteni a motort, sikertelenül.

Ez a cikk annyira fontos, hogy pár részletet muszáj vagyok lefordítani belőle, hogy mindenki értse. Egy önszántából volt Google-alkalmazott kitárulkozása, és eléggé rímel az én brüsszeli helyzetemre.

Elfogadtam a jövő évi tolmácsszerződéseimet, ami mindig egy hideglelős procedúra. Ami szórakoztató benne: úgy tűnik, a két intézmény elkezdte egymással libikókázva etetni a szabadúszókat.

Most igy lefekves elott gyorsan halat adok azert*, amiert erdemes.

- Nektek, lányoknak, van egy hatalmas előnyötök hozzánk képest: eleve nem erőből dolgoztok, mert hogy az nincs.

Mit csináljunk, ha kéthetente szűk 48 óra adódik a párkapcsolatunk gereblyézésére? Nyilván menjünk kabingyűlésre. Eredetileg lazán elfelejtettem, a kollégák invitálását kedvesen hárítottam, de aztán a leonbergi sürgönyzött, hogy lemondták a fuvarját, egy órát késik, mit volt mit tenni, azt feleltem neki: jó, akkor megyek kekszet enni és meghallgatni, mennyivel csökken a magyar tolmácsolás iránti igény a jövő évben. Keksz: pipa. Csökkenés: pipa. Amin meglepődtem, az volt, hogy pont érkezésünk előtt gratuláltak az angol B-mhez, ami immár bent vigyorog a kombinációmban, így-e:

Néhány belgiumi szervezési sajátosságot szeretnék még megosztani a nagyérdeművel.

Elmondom, mi a zombi. A zombi nem az, akinek folyik le a felhám az arcáról, térdig lóg a nyelve, botorkál és meg akarja enni az agyadat. Az igazi zombik nem zöldek és nem lógnak véres fél csecsemők a hasukból.

Hihetetlen jó, végre van egy hétvégém, amikor nem kell menni sehova, amikor csak itthon ülök, olvasok, főzök (és ninjázom). Tudjátok, mikor volt utoljára ilyen? Júliusban. Ráadásul most az egész hetet végigdolgoztam, tehát most egészen együtt tudok érezni azokkal, akik egyébként így élik az életüket. 

Ezt se gondoltam, amikor kimentem Brüsszelbe: nálam jártak a szülők, mindketten, egyszerre, autóval. Jobban mondva inkább bálnával. Jóapám szerencsére hajlamos a megalomániára, amikor házat épít vagy autót vásárol, ezért pár éve egy Ford S-Max-szal jár, amiről én nem vagyok hajlandó elhinni, hogy ugyanarra a vázra épült, mint a Mondeo. Olyanon tanultam vezetni, és abban sose volt olyan élményem, hogy kinyújtom a kezem, és nem érem el a műszerfalat. De már többször örültem a hatalmas járgánynak, ugyanis már-már szokássá vált, hogy ezzel menekítenek ki frankofón országokból.