Brüsszel

A halál számomra nem félelmetes. Úgy képzelem el, mint egy bazi nagy aha-élményt, öt perc alatt kék-zöld lesz a homlokom, mert hirtelen minden összeáll a hülye kis életemből, és persze örülni fogok neki, hogy sikerült összerakni a puzzle-t. Illetve hát sikerült-e? 

A reptéren elköszönni mindig befejezetlen mutatvány. Mindig lehetne még valamit mondani a Skype-on, csak a legtöbb emberhez vagy nem kötődöm annyira, vagy beszélünk olyan gyakran, hogy ez ne zavarjon. És bármilyen hosszúra is nyúlik a búcsú, még most se hiszem el, hogy annál jobban fáj. 

Tisztes belga pógárrá válásom ismét kudarcba fulladt, de fene bánja. Adélka kontra bürokrácia.

Nagyon sok mindenről akarok most írni, de rövid ízelítőnek egy momentum a tegnapi utazásomból, ami több okból is szürreálisra sikeredett. Ugye óraátállítás volt, és mivel MK úgy ítélte, a telefonom elég okos ahhoz, hogy erről magától is értesüljön, akkorra (4:45) állítottam az ébresztőt, amikor ténylegesen fel akartam kelni. Ehhez képest félóránként felriadtam, kiszámoltam, hogy ha ébredéskor a mikró órája ugyanazt az időt mutatja, mint a telefon, akkor még alhatok egy órát, ha viszont nem, akkor fel kell kelnem.

A múltkori kabingyűlésen kiderült, hogy én gyakorlatilag meghackeltem a rendszert, amikor bekerültem szabadúszónak. Egyszerűen úgy van megdöntve a pálya, hogy frissen végzettként ne lehessen bejutni. Ugyan vannak programok (pl. olyan ösztöndíj, amit én is kaptam, ami a tandíjat fedezi, meg integrációs program azoknak, akik éppen elcsúsznak a vizsgán), csak épp baromira nem hatékonyak.

Úgy tűnik, Belgiumban minden hivatalos dolog úgy működik, mint a medve halállistája. Egy éve lakom itt, és eddig semmilyen kellemetlenségem nem származott abból, hogy papíron nem laktam sehol, és a hatóság se tudott az ittlétemről. Persze ehhez kell a kivételezett státusz, se adóznom, se TB-t fizetnem nem kell, tehát az állam úgy van velem, hogy amíg én nem kérek tőle, addig ő se kér tőlem. Amúgy is csak lábbal előre hagynám magam bevinni egy belga orvosi rendelőbe, nyugdíjra meg Svájcban gyűjtök.

Reggel agyonhidratáltam magam, mind belülről (gesztenyés oolong tea), mind kívülről (Brüsszelben tíz percig nincs egyforma időjárás). A nagy tanulság pedig: a bunkónak mindig elsőbbsége van. Most következzen a tegnapi ülés folytatása...

Örökbefogadtam egy porszívót is, úgyhogy teljes mértékben gépesített a háztartásom, és földöntúli örömmel számoltam fel a pormacska-rezervátumot. Megküzdöttem a kombi-mikró-csodasütővel, aminek két centi vastag csak a használati utasítása (utoljára Békáéknál szembesültem hasonlóval, nem bontja ugyan meg a teret, de b+, nincs rajta egy olyan gomb, hogy "popkornt mikrózzá'!", legalábbis a medián illuminált szilveszterező már nem találta), a végén felhívtam Juszufot, aki elárulta, hogy az egyetlen OFF állásban lévő biztosíték tényleg ahhoz tartozik.

Ebben a bejegyzésben nem lesznek sem ázsiai kalandok, sem megdöbbentő, romantikus hétvégék. Ez a beköltözés fáradalmairól és örömeiről szól.