Jóanyám

4:45 - Csipás agyammal még azt sem fogom fel, hogy nekem most rossz lenne felkelni.
5:15 - Kilépek a házból, elindulok az 5 percre lévő villamosmegálló felé, ahol elvileg 28-kor jönnie kéne egy 94-esnek.
5:19 - Elhúz egy villamos a Louise irányába ("Sebaj, biztos ez a 93-as").
5:22 - A megállóban konstatálom, hogy a szombati menetrend szerint 19 után legközelebb 43-kor jön arra bármi is.*
5:39 - Kifulladva, vízhólyagos lábbal (magassarkú, hátizsák, macskakő, buliból tántorgó fiatalok) érkezés a Louise-ra.

-Ez a lámpa tök szép, csak egyáltalán nem tölti be a funkcióját. Pont, mint te!

- A láthatatlanság azt jelenti, hogy az elektromágneses sugarak áthatolnak rajtad és nem verődnek vissza, tehát feltételezem, hogy a fotocellás ajtót se tudnád működtetni. Feltéve persze, hogy nincs rajta gomb.

Ezt se gondoltam, amikor kimentem Brüsszelbe: nálam jártak a szülők, mindketten, egyszerre, autóval. Jobban mondva inkább bálnával. Jóapám szerencsére hajlamos a megalomániára, amikor házat épít vagy autót vásárol, ezért pár éve egy Ford S-Max-szal jár, amiről én nem vagyok hajlandó elhinni, hogy ugyanarra a vázra épült, mint a Mondeo. Olyanon tanultam vezetni, és abban sose volt olyan élményem, hogy kinyújtom a kezem, és nem érem el a műszerfalat. De már többször örültem a hatalmas járgánynak, ugyanis már-már szokássá vált, hogy ezzel menekítenek ki frankofón országokból.

Csodák hete. Pár napja vinnyogtam a sztrájk miatt, meg azért, mert áttették a szerdai ülést péntekre, és emiatt csak szombaton mehetek haza, de akkor legalább jó korán.

A halál számomra nem félelmetes. Úgy képzelem el, mint egy bazi nagy aha-élményt, öt perc alatt kék-zöld lesz a homlokom, mert hirtelen minden összeáll a hülye kis életemből, és persze örülni fogok neki, hogy sikerült összerakni a puzzle-t. Illetve hát sikerült-e? 

A reptéren elköszönni mindig befejezetlen mutatvány. Mindig lehetne még valamit mondani a Skype-on, csak a legtöbb emberhez vagy nem kötődöm annyira, vagy beszélünk olyan gyakran, hogy ez ne zavarjon. És bármilyen hosszúra is nyúlik a búcsú, még most se hiszem el, hogy annál jobban fáj. 

Mulatok a szüleimen: mostanában azzal lehet a leghatékonyabban felhúzni őket, ha arra utal valaki, hogy rajtuk élősködöm. Két, egymástól független eset:

APEH-iroda, Jóanyám elkísért, amikor megpróbáltam kideríteni, hogyan biztosíthatnám magam Magyarországon úgy, hogy nem sértem meg a kettős biztosítottság tilalmáról szóló egyezményt (nem tudtam):
- Eddig egyetemre jártam, és azért voltam biztosított.
- És most munkanélküli?
- Nem munkanélküli, szabadúszó tolmács az Európai Uniónál! - vágta rá sértődötten Jóanyám.

A legjobb ajándéknak egy külön bejegyzést hagytam. Ez egy képeslap, amire az anyukám rajzolt nekem. Megengedte, hogy feltegyem ide. Ugyanis nagyon jól összefoglal engem.

Tudom, hogy már lassan közelebb van a következő, mint az előző volt, de amennyi aludtam (majd elmondom mindjárt), remélem, megbocsátjátok nekem. 

Jóanyám betrappol a síkölcsönzőbe, kezében egy síléccel, hogy azt állítsák be a kölcsönzött bakancshoz. Közben még átfut az agyán, hogy milyen okos dolog, hogy a KÉT lécet EGY bakanccsal is be tudják állítani.

A kölcsönzős fiú átveszi a lécet, figyelmesen meghallgatja a kérést, majd udvariasan visszakérdez:

- Esetleg a MÁSIK lécet nem tetszene behozni?