morfond

Ebben a tehetségesfiatalok programban, amiről az ismerőseim rendre megkérdezik, hogy én gondozok vagy engem gondoznak, mehetünk ötször coach-hoz. Mindenki ugyanahhoz. Én is mentem, miért is ne. Azt akartam vele megbeszélni, hogy eddig ugye volt egy darab szakmám, amire viszonylag rája születtem, de ha valami mást akarok csinálni, azért kábé mindenhol küzdeni kell, és hogy döntsem el, hol küzdjek, ha egyik irányba se húz erősebben a szívem.

Visszamenni az embernek a saját volt iskolájába tíz év után biztos nagy fless lehet, de csak a helyszín miatt, megnézni ugyanazokat a zugokat tét nélkül, mert az emberek rég mások és semmi közöd hozzájuk, tanárral meg nem bandázunk*. Tehát voltaképpen ideális egy koncert erejéig bemenni és utána a sötétben kóborolni a kihalt folyosókon. Én megfogadtam magamnak, hogy soha többet nem teszem be a lábam a Ferences Gimnáziumba, egyébként is két ember volt ott, akik miatt még mindig nem volt érdemes oda járni, de legalább úgy-ahogy túléltem a dolgot.

Én csak nézek jobbra, meg nézek balra, hogy mik vannak, már megint.

Eddig nem tartottam magamat annak, nem volt szükségem rá. De mostanában egyre gyakrabban forr fel az agyvizem. Persze jó élmények is érnek, múltkor például egy francia benzinkúton nyitottam fel a motorházat, hogy megnézzem, milyen olajat kéne vennem, és a kutas megkérdezte, mit néztem én ott, majd elismerően hozzátette, hogy az ő feleségétől ilyet nem lehetne elvárni. Én meg csak néztem, kereket cserélni is tudok (miniszoknyában, éjszaka, M3 leállósávban bal elsőt, bizonyítottan), erőkomponenseket számítani is, mi ebben a pláne?

Ez a cikk annyira fontos, hogy pár részletet muszáj vagyok lefordítani belőle, hogy mindenki értse. Egy önszántából volt Google-alkalmazott kitárulkozása, és eléggé rímel az én brüsszeli helyzetemre.

Szalad az élet ezerrel, társasági szinten normalizálódtak a dolgok, mármint eljárkálok emberekkel helyekre, hogy feltérképezzem a csoportdinamikát, meg hogy ki szerint ki a hülye. Ez persze nem akadályoz meg abban, hogy a rossz fejnek bélyegzettekkel legyek jóban. Én két dolgot utálok igazán emberekben: ha buták, és ha becsapják magukat. Hát maradjunk annyiban, hogy ide jutott mindkettőből.

Most, hogy négy napra kiszakadtam kis hágai paradicsomomból (Brüsszelt így belépésre utálom, de legalább Szöszke vendégszeretetével élhetek vissza Overijsében), még jobban értékelem azt, ami ott van. A farmert és a tornacipőt. Az időben befejeződő órákat. A naprakész online tanrendet. A sirályokat. A kedves, pontos népeket, akik közül fel sem tűnik, hogy valamelyiknek más a bőrszíne. 

Mázlim van*, idén is beválogattak a long term csapatba, vagyis már októberben megtudom, mikor és mennyit dolgozhatok a Zunijónak a jövő év folyamán. Idén májusban tettem be utoljára a lábam brüsszeli intézménybe, és két hét múlva megyek legközelebb, szóval közelről figyelhettem a bankszámlám látványos apadását. Ez engem kevésbé akaszt ki, de el tudom képzelni, hogy a családfenntartó kollégáknak problémás lehet egy ilyen háromhónapos szünet. 

Azt hittem, jó ötlet "hazaköltözni": havonta 2 x 3 vagy 4 napom megy csak rá a Papírvárosra, a többi napon igazi, színes-szagos-3D-s életet élhetek. Hát. Jelenleg ez úgy néz ki, hogy a Maslow-i szükségletek közül maximum a legalsó szint van meg, de bőségesen, viszont már a biztonságérzetemmel is gondok vannak.

Tegnap hathatós közreműködésemmel a Rózsában járt egy amerikai mensás, akit egyébként onnan ismerek, hogy egy féktelen nevadai jacuzzipartiról elmenőben képen nyaltam. Mint azóta kiderült, ő nem csak hogy Fefébb a Fefénél (értsd: szakállas és tagbaszakadt), hanem sikeres ügyvéd, volt profi baseballos és evőversenyek bajnoka, és mellesleg a New York-i polyamory közösség oszlopa. Sejtettem, hogy ez többek érdeklődését felcsigázza, és nem csalódtam.