Beküldte Raya deBonel -
Ebben a tehetségesfiatalok programban, amiről az ismerőseim rendre megkérdezik, hogy én gondozok vagy engem gondoznak, mehetünk ötször coach-hoz. Mindenki ugyanahhoz. Én is mentem, miért is ne. Azt akartam vele megbeszélni, hogy eddig ugye volt egy darab szakmám, amire viszonylag rája születtem, de ha valami mást akarok csinálni, azért kábé mindenhol küzdeni kell, és hogy döntsem el, hol küzdjek, ha egyik irányba se húz erősebben a szívem.
Ehhez képest az ötödik alkalomra eljutottunk odáig, hogy engem azért unnak meg az emberek, mert nem adok nekik érzelmi kapcsolódási felületet, és ha nem tanulok meg a gyenge, törékeny, lágy (sic) női énemmel nyitni, akkor sose fogok egy erős férfit bevonzani, aki mellett megélhetem a női princípiumot (sic). Az eszemmel villogjak a munkahelyemen, a női identitásomon kívüli részeimet meg éljem ki a hobbimban meg a barátaimmal. Annyira elszorult a torkom, hogy el se bírtam neki magyarázni, mi az összefüggés a nemek szerinti nevelés meg aközött, hogy egyre több "nőket a tudományba" meg "coding for girls" programot kell indítani.
Persze ilyenkor mindig megkísért, hogy és mi van, ha igaza van, de akkor beszélek a Vis maiorral, aki egyrészt nihilista, másrészt zárójelformájú gödröcskéi vannak, meg Jóanyámmal, és onnantól már csak csúfolódni tudok ezekkel a hülyeségekkel. Mert persze hogy szeretnék lassan én is családot meg minden, de ha ennek az az ára, hogy le kell mondjak a maghiedelmeimről, akkor inkább leszek macskás néni.