morfond

A halál számomra nem félelmetes. Úgy képzelem el, mint egy bazi nagy aha-élményt, öt perc alatt kék-zöld lesz a homlokom, mert hirtelen minden összeáll a hülye kis életemből, és persze örülni fogok neki, hogy sikerült összerakni a puzzle-t. Illetve hát sikerült-e? 

A reptéren elköszönni mindig befejezetlen mutatvány. Mindig lehetne még valamit mondani a Skype-on, csak a legtöbb emberhez vagy nem kötődöm annyira, vagy beszélünk olyan gyakran, hogy ez ne zavarjon. És bármilyen hosszúra is nyúlik a búcsú, még most se hiszem el, hogy annál jobban fáj. 

Szeretem az Avatárt. Szerintem mások is szeretik. Nem csak azért, mert baromi látványos, hanem mert egy olyan világról mesél, amilyenben élni szeretnénk (nem mindenki, de elég sokan). Jól ábrázolja, hogy a természetközeliség nem csak azzal jár együtt, hogy együtt lélegzel az őseiddel, kapcsolatot tudsz teremteni minden állattal és sok növénnyel is, tudod, hogy ki vagy, honnan jöttél és hová tartozol (ez ugyanis eddig mindenkinek vonzó szokott lenni), hanem azzal is, hogy időnként hoppon maradsz, megsérülsz, vagy esetleg egyszer téged esznek meg.

Ütemes önvizsgálatot tartok mostanában, és ez elég gyötrelmes, de közben legalább mindenféle emberekkel eszmét tudok cserélni, és ennek ürügyén őket is jobban megismerem. Lélekkapcsolás. Persze néha ellentmondásba keverednek, mármint egymással, én meg ott állok középen, nézek jobbra, nézek balra, aztán néha megvonom a vállam és úgy döntök, hogy saját magam számára mégis csak én gondolom jól, de az, hogy vannak mindkét irányban nagyobb szélsőségek, azért megnyugtató.

A nők többnyire akkor szoktak hajat vágatni, ha a párkapcsolati életükben változik valami. Vagy ténylegesen (válás), vagy csak szeretnék. Ezt csak azért mondom, hogy ha van olyan férfi olvasóm, aki magától nem veszi észre, hogy acconypajtás feje belülről nem a régi, az legalább arra figyeljen, amikor már kívülről se.

Nna, önismereti szempontból biztos nem volt lapos a nyár. Magamról természetesen továbbra is messzemenően pozitívan gondolkozom, viszont megtudtam, hogy jelenség vagyok, akit biztos sokan utálnak is. Egy másik ismerős úgy fogalmazott, hogy "a sztárélet az ilyen". És sikerült beszereznem a harmadik csajt, aki azért utál, mert ő nem kellett egy pasinak. Mellesleg én se, de ez ugye irreleváns, én vagyok a jobb csaj, engem kell utálni. 

Rövid és csúnya gondolat. Annyi paralimpikon meg nekik szurkoló ilyen-olyan... hogy mondják polkorrektül...végtaghiányos szaladgál (jaaaj) most itt (ma láttam egy párt, összesen volt két lábuk meg két fél karjuk), hogy óhatatlanul felmerül bennem a kérdés: ahogy ők hajlamosabbak a fogyatékosok közül választani, úgy járnak a mensások is egymással? Beteg a beteggel?

Ismét jelentkezem, bár nagyobb újság nincs, mint - ahogy Jóanyám mondaná - "büdösül néz ki" a körmöm. Mit csináljak, elszórakoztam. 

A hétvége tanulságai:

1. Semmi sem olyan "nagy szám", mint amilyennek kívülről tűnik. Vagy ha igen, akkor úgyis olyan kis számok szorzatából tevődik össze, hogy észre sem veszed.

2. Ne várj a "nagy szám"-ra, vagy arra, hogy bejelentse az érkezését.

3. Fogadd el, hogy nem tudsz felkészülni arra, hogy honnan érkezik a váratlan...

Kevésbé pontokba szedhető, de legalább olyan tanulságos, hogy ha az az egy dolog nem jött össze, amit szerettem volna, akkor baromira hiába volt velem mindenki irtó kedves és tényleg felhívtak és tényleg szerettek.