morfond

Elgondolkodtam azon, hogy voltaképpen nem olyan nagy misztika az, hogy minden energiaátadás, amit csak csinálunk. Elvégre amikor éppen rossz a kedvem, mert rövid volt a magyarországi hétvége, akkor még a szemkontaktust is kerülöm, mert ha az megvan, akkor én rögtön hatni akarok, az meg energiába kerül. Úgy működöm mostanság, mint egy finom műszer, pontosan tudom, mennyire van tele a tank és milyen messzire jutok még el belőle. És vissza tudom fogni magam.

El kéne már lassan döntenem, hogy izgalmas életet akarok, ami kívülről mégis normálisnak néz ki (és akkor keresem tovább a steril kis kalandokat, és bizonygatom másoknak, hogy érdekes vagyok), vagy átlagos életet, ami valamiért izgalmasnak látszik (és akkor bizonygathatom magamnak, hogy nem vagyok unalmas), vagy talán tehetném azt végre, ami csak úgy jön, anélkül, hogy folyton másnak maszkíroznám magam.

Iszonyat sokszor visszaköszön mostanában férfiaknál és nőknél is az az életminta, hogy huszonévesen teljesen hülye indokkal, és/vagy nem a megfelelő személlyel alapítanak családot, aztán 35-40 évesen elválnak. Ennek nem csak az lehet a folyománya, hogy hátralévő életükben a házasságnak még a gondolatától is borsódzik a hátuk, hanem hogy onnantól kezdve már az igazi szerelmet keresik, és/vagy azt az embert, akivel nekik jó. Már nem hajtja őket a fajfenntartás, megengedhetik maguknak az ún. jövő nélküli kapcsolatokat is.

Amikor az életben keresztúthoz érsz, egyes irányokba zöld, másokba piros jelzést látsz. Na, az én életemben most sárga villogó lámpa van. Mehetsz bármerre, csak figyelj oda, mit csinálsz.

Kíváncsi lennék, a nagy októberi összezuhanás után hányan maradtak a freeblogon. Már csak a főoldal miatt is. Nekem nem lehet főoldalam. Nekem csak főoldalam lehet. 

Azt gyakorlom egyébként, hogy én akkor most kiállok a világ elé. Helló, ennyit bírtam közel huszonöt év alatt összehozni, ennyi lett, maradhat? 

Beszűkült kicsit a világom. Nem azon gondolkozom, hogy hol leszek tíz év múlva, hanem hogy 8 óra múlva már megint Kelet-Európát fogom taposni, ahol csak érem. 

Ezt posztoltam ma Facebookra és Twitterre is: It's amazing how people see their chains as tokens of freedom. És ez most nem a pénztárcatartó láncocskákra utal, amiket szememben Szalay Csongor osztálytársam tett halhatatlanná. 

A vonaton Az időutazó feleségét olvastam, és mélyen elgondolkoztam arról, hogy MINDEN embernek, aki számít, a teljes időnket oda kéne adni ahhoz, hogy egyszer ne bánjuk nagyon, hogy nem tettük meg. Ígérem, megpróbálom. Aztán este befejeztem, és érthetetlenül, mélységesen, nagyon-nagyon szomorú lettem tőle (kellő áthallások természetesen...). Aztán jött J, és elküldte ezt:

Mostanában olyan könyveket sikerül találnom, amik valahogy úgy működnek, ahogy Stephen King mondta: rábízhatod magad az íróra, nem hagy cserben, nem fog untatni, nem hagy kielégületlenül a végén. Mindkettőt megfilmesítették, és ez nem véletlen, ugyanis ha egy könyv címe ismerősen cseng, akkor letöltöm ööö megveszem ;), nem mintha láttam volna a filmet, de ez legalább azt jelenti, hogy valaki már látott benne fantáziát. 

Azóta ezen agyalok. Mit csináljak, ha egyszer nekem nincs olyanom? Ha én még megjátszani se bírom, hogy könnyen kapható vagyok, amíg ki nem derítem a pasiról, hogy tényleg érdekelne-e? És ha valaki foglalt, vagy túl öreg (engem ismerők tudják, hogy ehhez már tényleg szakáll kell), akkor teljesen képtelen vagyok elengedni magam a társaságában. Holott bőven elég lenne, ha az utolsó pillanatban szólalna meg a lelkiismeretem, addig meg nem állna az utamba. Na de épp ez az: biztos vagyok benne, hogy megszólalna, ez meg már elrontja az egészet.