morfond

Ordas nagy bukta lett az állami csajozórendezvény. Pedig ez egyszer tényleg találtak egy igazi problémát, amit akár meg is lehetne oldani, és kivételesen még a szándék is jó volt. De sikerült nagyon elszúrni. Lehetne ezt jobban? Vagy a párválasztást mindenkinek magának kell megoldania?

Lassan képtelen vagyok véleményt mondani valamiről, mert mintha egy squash-labdát ütöttem volna neki izomból az üvegfalnak (na, azt pont ezért nem mertem soha), a pofámba pattan az ellentétes oldal. Káprázó szemekkel nézem az üveget, ami mögé hirtelen sötét függönyt húznak, és tükröződni kezd benne minden, csak fordítva. 

Még meg fogom írni a szombati napunkat is, jobban mondva megírtam, csak Micike sajátosságai miatt eltűnt, és most nincs hangulatom reprodukálni, viszont van pár dolog, ami napok óta macerál, és véleményt akarok róla nyilvánítani.

Az egyik nagy igazság, amit a szakmából megtanultam, az, hogy magabiztosan, rezzenéstelen arccal kell akár azt is mondani, hogy "teljesen egyetértek azzal, hogy a lápi főkajárok mentesüljenek a minimális ficedli követelménye alól, ugyanakkor az európai szabadságjogok lábbal tiprása lenne, ha megengednénk, hogy a lápi főkajárok tetszőleges méretű ficedlivel hecsenjenek!" (egyszerűbben: "A! továbbá nem A!"). Vagyis, ahogy egy kedves, soknyelvű kolléga mondta, "un peu whatever"-t mondhat az ember, csak hihetően tegye.

Megtudtam, hogy az a költő, akinek a Clark Kent-munkája a vízóraleolvasás, és akinek közvetve a Mensát is köszönhetem, súlyos beteg lett. Nagyon súlyosan és rondán, nem egy közhelyes rák vagy ilyesmi. Nem mintha az könnyebb lenne, de amikor ilyet hall az ember, vagy Terry Pratchettről kiderül, hogy alzheimeres, az valahogy sokkal jobban lesújtja, mint a százhuszonhatodik híres ember, aki rákban hal meg. 

Az jutott ma eszembe, hogy a fényképezés olyan a rajzoláshoz képest, mint a motorozás meg a biciklizés: az egyiknél az út a lényeg, csak te magad vagy, a te erőd, személyiséged meg a legalapvetőbb felszerelés (kókuszcsattogtató gyaloggaloppgép!), de az utóbbit szinte észre se veszi senki, inkább azzal lehet megfogni őket, amiben vagy ahogy csinálod, a másiknál pedig lényeg a technika, számokkal lehet dobálózni, gyorsan célba lehet érni, de egyébként ugyanúgy az út a lényeg és a személyiséged (teleobjektív esetében a fotós karizma), csak ezt nem mindenki veszi észre, mert van, aki u

A tolmácsolás olyan szinten elérte nálam azt, hogy pánik hatására tökéletesen nyugodt maradok és egy igásló rezignáltságával teszem a dolgomat, miközben a hangomon semmi nem hallatszik, hogy még az El Camino se tudott különösebb szívdobogást kiváltani nálam.

Azon töprengek, hogy ha lenne retúrom, és a tisztelt küldöttek állandóan szólásra jelentkeznének, majd amikor levegőt veszek és benyomnám a B gombot, legyintenének, hogy mégse, akkor vajon megoldódnának-e a pasizási problémáim.

A szimpátiájukat hajhúzogatással kifejezőkkel az a bajom már gyerekkorom óta, hogy se az azonos, se az ellentétes irányú érzelmeimet nem tudom általuk is érthető kódolásban közvetíteni. A piszkálásra kedvességgel reagálni szerintem lúzerség. Ha neadj'isten bejön, akkor nem stílusom tökön rúgni, ha viszont nem jön be, akkor meg pont ettől hinné azt, hogy kedvelem.

Ma volt először olyan élményem egy másik korosztállyal, hogy nem érdemes. A technológiai változás az emberi kapcsolatokat is olyan mértékben megváltoztatta, hogy két generációnak minden eddiginél esélytelenebb megértenie egymást. 

Csak nem hagyott békén az RMOÉva által ajánlott kurzus, azzal kecsegtetett ugyanis, hogy végre nekem is lehet nagy a szám a fórumon. Összehasonlíthatatlanul habos-fodros-viccelősebb, mint a programozási nyelvek, az átkódolt hétvégék után már egyáltalán nem érzem megterhelőnek, hogy másfél órán keresztül előadásokat hallgassak.