Elkényeztet engemet az élet mostanság

Mostanában olyan könyveket sikerül találnom, amik valahogy úgy működnek, ahogy Stephen King mondta: rábízhatod magad az íróra, nem hagy cserben, nem fog untatni, nem hagy kielégületlenül a végén. Mindkettőt megfilmesítették, és ez nem véletlen, ugyanis ha egy könyv címe ismerősen cseng, akkor letöltöm ööö megveszem ;), nem mintha láttam volna a filmet, de ez legalább azt jelenti, hogy valaki már látott benne fantáziát. 

Az egyik a Viharsziget (Shutter Island) volt Dennis Lehane-től, és a végén sajnos revideálnom kellett a fenti ítéletet. Olyan szinten idegesítően lóg a levegőben a vége, hogy utána kénytelen voltam még elkezdeni a networkinges könyvet is, hogy el bírjak aludni. Viszont a párbeszédek jók, tele van felröhögős poénokkal, és pont olyan mértékben adagolja az infókat, hogy amikor fejben továbblépsz ("és hogy is került ő oda?"), akkor, mint egy puha szőnyeg, eléd gördül a válasz egy flashback vagy egy beszélgetés formájában. És persze válogatott iszonyok vannak benne, amikben az a legrémisztőbb, hogy a guatemalai szifiliszes kísérletek után simán el tudom képzelni, hogy megtörténtek. 

A másik ilyen könyv, aminek hál'isten még csak a felénél tartok, Az időutazó felesége. Eszméletlen jó, mert annak ellenére, hogy a szerelem áll az egésznek a középpontjában, kicsit se nyálas. Sok benne a szex, egymás szívatása, szentségtörő gondolatok, amiket kimondanak és megcselekszenek, fekete bárány testvérek, kicsinyesség, megoldhatatlan problémák, őszülés, rusnyulás, és az egész mégis olyan gyönyörű és felemelő, amennyire egy romantikus történet csak lehet. Nagyon-nagyon tetszik. Remélem, ennek normális vége lesz. Bár, mint ahogy abba már jeles műfordítók is belemásztak, itt nemigen lehet végről beszélni.1

Ja, és egyébként lett egy új kedvenc idézetem Susskindtől: "The whole structure of everything we know would disintegrate if we opened the door even a tiny bit to the notion that information may be lost." Valami olyasmire vonatkozik, amit szintén a Scientific Americanben olvastam: még a fekete lyuk által elnyelt dolgok is megmaradnak, legalábbis a bennük tárolt információ valahogy kivetül a fekete lyuk körüli felületre, és ezt összefüggésbe hozták azzal, ahogy egy fényképezőgép vakujának a fénye halad egy, a szobában leeső alma és rajta keresztül a fal felé. Ugye ezt az időben visszafelé is el tudjuk képzelni? Na, itt jön be a beani "kellemes sikoltozást" kívánság, de azért tetszik a gondolat, hogy a kitörölt szavak is megmaradnak valahol. Meggyőződéses és saját írásain sokat javítgató grafománként, akinek ráadásul tűnt már el két és fél hónap egyszerre több blogjából is, ez az elképzelés megnyugtató. 

Na, abbahagyom, még mielőtt átalakul a blogom aaaaaaa-ba. 

 

1 Egyébként BeAn írása a könyv szerint hibás, ugyanis nem lehet megváltoztatni a jelent. A jelen azért lesz (az időutazó szemszögéből: lett) olyan, mert a múltban azt csinálta (az időutazó szemszögéből: csinálja) az ember, amit. Vagyis a piramisos példában az emberiségnek mindenképpen fel kellett találnia az időutazást ahhoz, hogy 2300-ban fel tudják építeni a piramisokat. Másképp egyszerűen nem épültek volna fel, és az emberiség többezer éves történelme úgy zajlott volna le, hogy piramisok soha nem is voltak (had been). És ki tudja, talán Napóleon sem úgy működött volna, ahogy (ő állítólag bement egy piramisba, aminek az volt a híre, hogy onnan aztán senki nem jön ki, de ő - itt kicsit Chuck Norrisba megy át a sztori - kijött, megváltozott tekintettel, mintha látott volna bent valamit. Majd leigázta Európát. Megint?).
A jogokat megtartjuk magunknak Lelke: Raya • Külcsín: Studio1 • Hálótárs: Netstudio