Beküldte Raya deBonel -
Azóta ezen agyalok. Mit csináljak, ha egyszer nekem nincs olyanom? Ha én még megjátszani se bírom, hogy könnyen kapható vagyok, amíg ki nem derítem a pasiról, hogy tényleg érdekelne-e? És ha valaki foglalt, vagy túl öreg (engem ismerők tudják, hogy ehhez már tényleg szakáll kell), akkor teljesen képtelen vagyok elengedni magam a társaságában. Holott bőven elég lenne, ha az utolsó pillanatban szólalna meg a lelkiismeretem, addig meg nem állna az utamba. Na de épp ez az: biztos vagyok benne, hogy megszólalna, ez meg már elrontja az egészet.
Ja meg hát azon szenvedtem egész életemben, hogy mindig nagyobb akartam lenni, mint amekkora vagyok. Lássuk be: van egy alapjáraton unalmas életem, és hiába nézegetek belőle kifelé, felfelé, a világutazók, vállalatvezetők, filmsztárok irányába, egyszerűen nincsenek olyan kvalitásaim, hogy erre alkalmas lennék. Az a dolgom, hogy háttér legyek... lehetőleg láthatatlan... valakinek a háttere, és csak reménykedhetek, hogy olyan barátaim lesznek, akik izgalmasabbak, mint én, és akiknek galoppozhatok a nyomában.
Iszonyat sokat dolgozom magamon és fejlődtem is rengeteget, megszólalni merésben, humorban, fellépésben, de még mindig nem tartok ott, mint sokan ösztönösen. És - megismétlem - a külsőm sem olyan. Tök mindegy, hogyan öltözöm, ugyanaz maradok: átlagosnál szebb, átlagosnál okosabb, átlagosnál jobban eleresztett, de nem szupermodell, nem zseni és nem fontos személyiség. És aki azt mondja, hogy ebből ki lehet törni, az hülyeséget beszél. Aki ki tud törni, az csak látszólag tartozott oda. Nem a szorgalmon múlik. Utálatos dolog, de teljesen jogos, hogy nem feltétlenül a 10 éve ott dolgozó, megbízható családanyát emelik fel menedzsernek, hanem behoznak egy pályakezdőt, végighurcolják az egész szervezeten, mint a véres kardot, és utána kinevezik olyan emberek feje fölé, akik - ha az első céges buli jól sikerül - a szülei lehetnének.
A másik hibám, hogy csak akkor hiszem el valamiről, hogy lehetséges, ha valaki már megcsinálta. Így viszont nehéz innovatívnak lenni. Teljesen belenyugodtam volna, hogy ne sikerüljön a freelance vizsgám - ha másnak se sikerül (ez a "de anya, mindenki egyest kapott" felnőtt változata). Ha van valaki, aki megugorja a szintet, akkor persze már az én hibám, hogy nekem nem jött össze (ezért utálnak a csoporttársaim közül néhányan). Teljesen jól elevickélnék egy sz@r callcenteres állásban, ha nem látnám, hogy más huszonévesek Facebookot alapítanak, jó, olyan csak egy volt, de sokan közben menő, szabadságot adó, élvezetes állásokban vannak. Ezzel megint az a gond, hogy az ember soha nincs a skála egyik végén se, mindig lehet oldalra pillantgatni, hogy "na és én miért nem tartok még ott?". A helyzetet tovább komplikálja, hogy számos dimenzióban versenyzek egyszerre: a karrierben, a családalapításban, a társadalmi életben, a Mensában... és ha meglenne az egyik, még mindig kattoghatok azon, hogy a másik miért nincs meg.
De messzire kerültünk a szexualitástól... csak most kijött belőlem ez az egész. Igazából jógni voltam, biztos attól. Mindig akad néhány egész jóképű ifjú, és a speciális helyzetnek köszönhetően félmeztelenül is meg lehet őket mustrálni. Még szerencse, mert ma az egyik, amelyik arcra egészen helyes volt... hát, az előrehajlításokat kihagyhatta volna, mert olyan volt háta, mint izlandi tájkép atomtámadás után. Én az ilyet nem bírom. De egyébként is, hogy a francba lehet jógán ismerkedni? Mármint hogy legyen az ember akár szégyenletesen szexuális, vagy akár csak kívánatos, miközben negyven fok melegben épp azon igyekszik, hogy a homlokát minél mélyebben a térdízületébe fúrja? Na, erre mit tudtok mondani?