morfond

Annyian írtak már erről, engem meg nem hagy nyugodni ez a joósistvános-nőklapjacafés. Bár a kutyatulajdonos szerint nem írok jól, nem bírom ki, hogy a magam fogalmazatlan módján világgá ne kukorékoljam a véleményemet. Nem kelek ki magamból, nem kérem ki magamnak, inkább talán megsimogatnám a bukisját, és a Trónok harcát idézném, azt a mondatot, hogy "Nem tudsz te semmit, Havas Jon". 

Hát, srácok, asszem, ezt most muszáj lesz. Lassan már közelítő becslésekbe se merek bocsátkozni az életemre vonatkozóan, de őrült és jó év volt ez is, biztos most is az jön.

Kívül nyugalom van ugyan, de belül hatalmas dolgok dőlnek el. Még 3 nap van hátra a vizsgáig, gyakorlok is, megy is, néha akadok meg olyan szavakon, amiket tudok, csak nem hiszem el magamról (tapeworm), olyanokon, amiket tényleg nem tudok (roe deer), meg olyanokon, amikkel csak a J szívat (kukoricagóré, hát létezik erre angol kifejezés?). Máskülönben teljesen nyugodt vagyok, egyrészt az esélytelenek nyugalma miatt, másrészt meg a héten kiderült, hogy az angoltudásom a vizsgabizottság viszonylag kis százalékát fogja lekötni.

Tegnap a furcsa barát- és párválasztási szokásaimon tűnődtem*, és az jutott eszembe, hogy két ember között a hullámhosszot nem az életkor, az IQ vagy a társadalmi pozíció adja meg, hanem hogy mennyi időt töltöttek a komfortzónájukon kívül.

*és úgy tettem, mintha lett volna valaha döntési helyzetem

Ma az volt, amit alapvetően a legjobban utálok: 10-től este 6-ig ültem egy ülésen úgy, hogy még az elméleti esélye se volt meg, hogy dolgozhassak (a magyar küldött arra se kapta el a fejét, amikor a kolléganő bemondta, hogy "ha nem hallgatja a magyar csatornát, akkor nem fogunk tovább dolgozni, mert ez egy vészt of rizórsziz", tehát nyilván az angolt hallgatta), hazamenni nem lehet, shoppingolni is csak az interneten. 

Már régóta motoszkál bennem ez a téma. Annyira elszakadtam már az eredeti hazámtól, hogy már csak az anyanyelvemre mondanám, hogy magyar. Ne vegyétek hazaárulásnak, de annyi helyen jártam, ami mind lehetne otthon. /közhely on Otthon amúgy is ott van, ahol szeretet vesz körül, /közhely off. Írtam már, hogy mennyi korombelivel (25-35) találkoztam, akik országtól függetlenül ugyanolyan életet élnek, mint én. És éreztem, hogy mekkora szakadék van a nyugatiak és a keletiek között, mennyire egzotikusnak látja az egyik a másikat, és sokszor milyen apróságokon múlik a különbség. 

Néhányszor meglegyintett az az érzés, amiről úgy gondolom, hogy szereti az, aki képes negyedmillió euróért venni egy olyan dögöt, mint a Pelagius.

Amikor az olajosan sima vízen kikötve nézzük a naplementét, és szólni sincs kedvünk, annyira tökéletes.

Most az lesz a kihívás, hogy olyat írjak, ami nem veri ki a fél bandánál az ezotéria-biztosítékot, de mégis leírja a valóságot, ami pillanatnyilag eléggé pszichedelikus. Ezt ugyanis mind nem tudom a mázli számlájára írni.

Erre most nem feltétlenül várok okoskodó megjegyzéseket, mert különösen személyes és problémás dologról van szó, de basszus, ez tulajdonképpen a blogom, ha valakit nem érdekelnek a magánügyeim, vagy épp túlságosan érintve érzi magát, ne olvassa. Még egyszer mondom, mert többször okoztam már köz- és magánbotrányt véletlen beletrafálásokkal: rólam van szó, a történetben szereplő lány én vagyok. Na akkor kezdjük.

A hétvége nagy tanulsága: senki nem fog boldogságot adni neked cserébe azért, mert bármilyen elvárásoknak megfelelsz. Majdnem olyan felszabadító volt erre rájönni, mint amikor egy hétig nem volt bankkártyám.