Hosszú

Erre most nem feltétlenül várok okoskodó megjegyzéseket, mert különösen személyes és problémás dologról van szó, de basszus, ez tulajdonképpen a blogom, ha valakit nem érdekelnek a magánügyeim, vagy épp túlságosan érintve érzi magát, ne olvassa. Még egyszer mondom, mert többször okoztam már köz- és magánbotrányt véletlen beletrafálásokkal: rólam van szó, a történetben szereplő lány én vagyok. Na akkor kezdjük.

De honnan? Hát, maga a sztori Erasmus alatt kezdődött. Nagy sztori nem volt, mert akkor egyrészt még ártatlan voltam, másrészt meg foglalt (ő is, de azóta nekem legalább mindkettő elmúlt, neki sajnos csak a foglaltsága). Fogalmam se volt róla, hogy bejöhetnék neki. Hogy a pokolba lett volna fogalmam, amikor négy napig másról se beszéltünk hárman, mint hogy mennyire szeretjük az aktuális párunkat? Ráadásul a kanadai-kongói csaj sokkal szebb volt nálam, és ők ketten tudtak franciául, én meg még nagyon nem, hogy juthatott volna eszembe, hogy kellenék neki?  Csak éppen az a hostelszobás történet nem hagyott nyugodni. Amikor azt elmesélte, úgy éreztem: nekem egy ilyen kéne. Ennyiben hagytuk, aztán volt valami buli, ahova ő egy nappal előbb állított be nagyon részegen, meg egy másik, amikor én már a házinénim elől menekülve alig voltam otthon, és megpróbált rávenni, hogy tanítsam meg neki az egészségedrét, de ahhoz is túl részeg volt, szóval voltak még ilyen dicstelen történések, de alapvetően öt év szünet. 

Vagy mégsem? Közben egyszer beszéltünk Facebookon. Ebből nekem annyi maradt meg, hogy akkor mondta el, hogy a barátnője szakított vele, én pedig őszinte meglepetésemet fejeztem ki, hogy ilyen kedves úriemberrel ugyan miért. Na, ezt meg ő jegyezte fel a naplójába. Aztán néha sóhajtva néztük egymás profilképét. Illetve, emlékszem, Barcelonában én voltam az, aki 10 euróért megvette az 8.G CD-jét az utcán, mert ők ketten drágállották, azóta meg akárhányszor utcazenészt látunk, mindegyiknek ad pénzt, pedig most se keres többet annál a 0 eurónál, mint akkor. Most akkor ez lehet miattam?

Snitt, idén május, gyanútlanul rámozdult az én "ártatlan" felhívásomra, hogy ki találkozna velem Dublinban (mind az 1 ismerősöm közül, aki ott lakik). Én azt se tudtam, mit fogok vele kezdeni, de úgyis csak déltől ér rá, hát majd megoldjuk. Erre 9-kor telefonál, hogy ő már ráér, mert átrendezte a napját. A Trinity College előtt (hah, ezt azóta sem felejtette el) találkoztunk, és akkora vigyor volt a képén, amit nem tudtam máshogy megmagyarázni, mint hogy van a dologban egyfajta személyemhez kötött mozzanat ((c) Darvas Iván). Ő persze azt mondta, hogy én vagyok az első erasmusos, aki eljött az "ő városába", és mintha megfeledkezett volna arról az aprócska tényről, hogy soha semmi közünk nem volt egymáshoz. Egész nap mászkáltunk, mindent muszáj volt neki fizetnie (középkor! lovagok és lovaginák!), és egy idő után elkezdtem észrevenni, hogy nem mer ugyan hozzám nyúlni, de szeretne. Helyette inkább simogatott lovakat meg ilyenek. Aztán amikor a harmadik cider fölött táncoltam a kezemmel az asztalon, hogy fogja már meg, akkor levontam a következtetést, hogy ez még jelzésből is félreérthetőket ad le, és nem érdemes vele foglalkozni. Pedig igazán igyekeztem segédkezni: még az elköszönéskor is úgy fordítottam az arcomat, hogy mintegy véletlenül megcsókolhasson. Na, ezt várhattam a katolikus angolszász mindenségétől, de utólag kiderült, hogy feltűnt neki, és intenzíven verte a fejét a falba, amiért nem használta ki. 

Mit csináljak, az utóbbi 8 évben nem igazán a félénk férfiak játszották a főszerepet az életemben (khm, ez kábé úgy hangzana, mintha azt mondanám, a fejünk fölött elrobogó gőzmozdony  nem a megtestesült meditatív csendesség), nem erre vagyok én szocializálva. Azért nem rázott meg a dolog, és hogy miért nem, ott most kitérnék a dolog kényes részére.

A legutóbbi két olyan entitás, ami olyan kapcsolatfélének nézett ki (bizonyos szemszögből, ideális megvilágításban, szobahőmérsékleten), az úgy kezdődött, hogy én a legkevésbé sem akartam kapcsolatot, az adott pasi belelkesített, és én összekevertem ezt a lelkesedést a szerelemmel. Tekintve, hogy az egyik kapcsolat a 2011-es agyvízforraló nyáron, a másik meg 2012 abszolút nullát közelítő őszén zajlott, a körülmények mindennek voltak nevezhetők, csak ideálisnak nem, és pár hónap után a másik fél úgy döntött, hogy nem. Értelmes, befolyásomon vagy legalább megértésemen belül lévő indok nélkül. Ilyenkor az ember azért óvatosabbá válik, és egyrészt felvesz egy "elmész az édes jó anyádba a vörös rózsákkal meg a szerelmi vallomásokkal" hozzáállást, másfelől állatira vigyáz, hogy véletlen se adja "a meztelen szívét a másik kezébe". Számos és számtalan olyan fennforgás volt az életemben, amitől az a már említett one woman show-vá vált: kellő mennyiségű elfoglaltság, kétlaki otthontalanság, amiben az ember csak egyedül marad a démonaival, meg néhány olyan alak, hogy már azt se bírtam komolyan venni, amit kérdeztek. 

Így érkezünk el oda, hogy igazából semmi nem ráz meg, nem billent ki, nem érdekel, és ez jól van így. Megyünk, néha jól érezzük magunkat, de a fájdalmakat gyorsan el lehet vágni és fel lehet cihelődni megint egy "vagány, önálló fiatal lány" alapszintre, azon túl meg úgyse lát senki. Most én itt nem panaszkodom az életem objektív elemeire (kivéve a brüsszeli időjárást, de az amúgy is egy szürrealista installáció, amit a legkevésbé se leszek szomorú magam mögött hagyni), mert abban tényleg óriási mázlim volt: a munka, az utazások, a tényleg, ez egyszer szarkazmus nélkül csodálatos és imádnivaló barátok, akikre akkor jövök rá, amikor már a huszadik emberről mesélek mély szeretettel TLA-nak, hogy my friend does this és does that. De a szerelemnek nem éppen kedvez ez az időszak, arról nem is beszélve, hogy nem akarnék bevállalni se egy brüsszeli, se egy budapesti lakost, mert valamelyik ujját mindenképpen meg kéne harapnom, és ez még nem lenne baj, mert azt illetőségtől függetlenül is megharapnám, de valahol kéne lakni, és momentán nem tudok olyan helyet megnevezni, ahol el tudnék lenni minden szempontból mondjuk 2 hónapig. Ami, ha megnézzük, pontosan a legutóbbi kapcsolataim hatósugara volt.

Na most, minderről TLA nem tud. Ő úgy ír nekem, hogy jönne Brüsszelbe állásinterjúra, és majd megszáll Couchsurfinggel vagy hostelben, hogy mit sem sejt. Ír lévén azt is kétszer kell neki felajánlanom, hogy aludjon már nálam, én is couchsurfinges vagyok. Végül elfogadja, a Parlamentnél találkozunk, és fél óra alatt az agyamra megy azzal, hogy nem hajlandó vendégként viselkedni, mindent én szeressek valahogy, ő lehetőleg csak egy légy lesz a falon, de ne érezzem szükségét, hogy kellő mennyiségű sz.rt hagyjak kint neki. Na ne. Szöszkével kétségbeesetten gtalkozom, hogy mi a fenével vegyem rá, hogy meglépje azt, ami a nyilvánvaló szándéka, mire azt tanácsolja, hogy itassam. Na jó. Az első nap végére meglehetősen biztos vagyok abban, hogy a harmadik napra szép csendben megőrülök, ha továbbra is egymás körül fogunk táncolni.

Felmegyünk a Cinquantenaire tetejére panorámát nézni. A harmadik hiperromantikus panoráma, amit együtt látunk. Már megkérdezte, hol vettem az órámat és megdicsérte a körömlakkomat. Nem, juszt se én fogom megfogni a kezét! Az emlékezetes pillanatra a metróban kerül sor, írd és mondd úgy, hogy én látványosan a térdemre helyezem a kezemet és még nyomatékosan oda is nézek. Ennek ő úgy megörül, hogy már a mozgólépcsőn meg is csókol, majd furtonfurt belém szeret, és a hazautazása másnapján repjegyet vesz Budapestre augusztusra (retúrt, szerencsére!) Nekiállt magyarul tanulni, hál'istennek egy olyan e-könyv segédletével, aminek a példamondatain vinnyogva röhögök, főleg azért, mert amint elolvassa az angol fordítást, még el is pirul rajta. Micsoda szégyellet azt mondani a megpályázott lányzónak, hogy "az ő s.gge a legjobb", és hogy lehet egyáltalán úgy leszólítani valakit, hogy "a hotelszobám nagyon kényelmes, nem akarod megnézni?". Hogy a durvábbakat ne is említsem. Úgy kellett kiigazítanom a könyvből szerzett ismereteit, miszerint ha az az angol mondat, hogy "grab my boner", akkor magyarul a céltárgy elé semmiféle, pozícióra utaló jelzőt nem kell illeszteni, tudniillik ha a kontextus olyan, hogy ez a mondat egyáltalán felmerül, akkor annak bizony állni kell. Pont. Felkiáltójel?

Szóval nincs minden élvezet nélkül ez a nem tudom mi, amit most folytatunk. De amikor jön azzal, hogy szeret, akkor kijön belőlem az instant herót. Köszönöm, én nem kérem senkinek a meztelen szívét, különösen úgy nem, hogy végre jól éreztem magam egyedül! Nekem ne kelljen senkinek a kedvéért olyan városban lennem, ahol nem szeretek lenni, ne kelljen 24 órában szerelmesen néznem és cukinak, édesnek illetve csodálatosnak lennem! Ráadásul annyira el van vakulva, hogy képtelen vagyok elmondani neki a természetrajzomat, vagyis hogy egy önző, szarkasztikus, türelmetlen, idegbeteg harci sündisznóval van dolga, aki másoknál csak magával kérlelhetetlenebb, kijavítja az ő angolját (igen, erre is volt példa), nem adja oda az utolsó olajbogyót (erre még nem, de várhatóan ilyen is lesz, a J volt az egyetlen, akitől nem féltettem a kajámat), és a feltétlen ragaszkodás akut menekülést vált ki belőlem. 

Na jó, azért nem vagyok teljesen hálátlan, mert az angoltudásomnak például hihetetlenül jót tesz (észre se veszi, hogy lopkodom a szebb kifejezéseket tőle), és nyilván jól esik a rajongása. De egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy ő mint pasi hozzám való. Nem is tudom, mikor volt utoljára dolgom nálam fiatalabb (-1 év, jóságos úristen!) pasival, aki ugye még nincs kész. És a jó fene se tudja, mi lesz belőle, ha ugyan nem kap maradandó traumát tőlem. Mert nem csak a kor-, hanem a kulturális különbség is itt figyel... Azt világlátottként érti azért, hogy a Kelet meg a Nyugat az mennyire más, és ha erről beszélek, azt még felfogja. De csak az érem két oldala vagyunk: neki a magyar nyelv túl direkt, nekem meg az angol túl finomkodó. És ez nem csak a nyelv, ez az egész. És félek, és nem tudok megbízni benne, és nem akarom már megint 1500 km-nyire tudni magamtól a boldogságomat. 

Próbálom megbeszélni magammal, hogy ez a normális, mármint hogy egy lánynak, de még egy nem teljesen naiv fiúnak is marha gyors a 3 nap alatti beleszeretés, és ha nem váltaná ki belőlem a menekülési ösztönt, akkor valószínűleg pontosan úgy éreznék, mint ő, csak én azt már nem hívom szerelemnek, mert jobban tudom. Másrészről próbálok olyan keveset gondolkodni ezen az egészen, amennyit csak lehet, mert ezt nem lehet agyból intézni. De végre egy komplex, izgalmas, magas tétre menő probléma!

A kérdés az, hogy mit mondjak neki és mikor. Amikor feltűnik neki, hogy nekem semmilyen nyelven ki nem esik a számon, hogy "szeretlek" (erre nagyon vigyázok)? Mielőtt telerakná a bőröndjét gyertyákkal? Amikor már nem bírom elviselni, hogy tulajdonképpen amióta elment, ezen rágódom? Ér ezt Skype-on közölni? És mit? Ha csak a tempót kifogásolom, azt megérti, vagy depresszióba esik tőle? És tényleg csak azzal van bajom? Honnan a fenéből tudjam, hogy ő túl érzelmes és bizonytalan és félénk, vagy csak azt hiszi, hogy így kell, vagy tényleg így kell, csak én vagyok elfajzott? Említsem a várható lakhelyváltozásokat, amikkel amúgy tökéletesen tisztában van? Érveljek a tapasztalatommal, vagy hagyjam, hogy megváltoztassa legalább az átlagot? Valamit muszáj dönteni, mert ez így nem őszinte, és csak akkor változik meg, ha teszek róla. 

 

UPDATE: Végül Strasbourgból közöltem vele a tényállást, persze Skype-on, és persze ügyetlenül, de olyan édes volt, hogy megértette, és azóta csak egyszer említette, hogy egy gyilkos nagymacskát szeretne bejuttatni a lakóhelyemre, szóval szerintem jól vette.

A jogokat megtartjuk magunknak Lelke: Raya • Külcsín: Studio1 • Hálótárs: Netstudio