Emberek

Bemutatom a barátaimat. Vázlatos leírás egy átlagát tekintve töketlen csapatról, amit (ismételten) sikerült egy nemzet-egy fő alapon összeállítani.

Alapvetően úgy csináltunk, mint a hét szabad művészet: egy négy- és egy háromfős brigádra osztódtunk, mondhatni automatikusan. A quadrivium sokáig aludt, hosszan reggelizett, néha dohányzott és mindig akkor ért oda a múzeumhoz, amikor már pont be volt zárva. Agilis triviumunk viszont reggel 9 és este 8 között gyakorlatilag megállás nélkül talpalt, csodált, kattintgatott (bár azt leginkább csak én... a másik két kamera nem érte el a fanatizmusnak ezt a szintjét, és egy öt másodpercnél hosszabb videó után köszönte szépen, elment sziesztázni.

A négyes tagjai voltak: Karolina (lengyel export, jelenleg USA), Alex (USA), Susann (német) és Tomás (cseh, a barna). Mi hárman pedig: Agathe (kanadai), Owen (ír), szerénységem.

Alexben felismerni véltem azt, amit korábban Sophie-ban is olyan "amerikai"nak találtam: hogy tálcán szeretné az életet, sőt, lehetőleg az alátéten tüntessék fel a kalóriaértéket és a nátriumtartalmat is. Egy kicsit gonoszkodtunk a csoszogásán (nekem már fel se tűnt...), meg hogy nem tudott megkülönböztetni egy murénát egy ráktól, de alapvetően kedves lány, és nem sértődik meg tartósan.

Owent még sose láttam korábban, és mivel először hajnalban találkoztunk, az a téves benyomásom alakult ki róla, hogy olyan, mint az angol időjárás: mindig szürkít egy kicsit a képen. Aztán kiderült, hogy arany lelkű, romantikus srác (hetek óta tervezget egy madridi randevút francia barátnőjével, előre lefoglalta a hostelszobát, mielőtt odavinné a csajt, telerakja majd gyertyákkal, rózsaszirmokat szór szét, és még azt is meg merte tőlünk kérdezni, hogy hol lehet Valladolidban olyan jópofa szappanokat kapni, amilyeneket a lányok szeretnek...), aki pici korától Zambiában élt, ezért kicsit idegenkedik az ír tájszólástól, és nem is vörös. Nagyon tetszett, ahogy az olyan sztereotip brit kifejezéseket mondta, mint "take your time" (nyugi, ráérünk), "for God's sake" (az ég szerelmére - náluk ez még használatos), "it was crazy" (oké, poén volt, de ilyet józanon nem csinálunk, vagy ha igen, akkor utána úgy meséljük el, mintha mással történt volna...).

Agathe-ról már tudtam ezt-azt, de azóta össze is jött azzal a spanyol sráccal, akivel eddig csak kedvelték egymást, és mellesleg aki eddig Indiában volt. Szóval egy lány (nő) teljesen más, ha épp szerelmes. És az volt a vicces, hogy nem is emlékezett rá, hogy Madridban spanyolul beszéltünk.

Fura dolog ez. Szerintem ők mindketten előnyben vannak, mert az egyiknek az angol, a másiknak a francia mindjárt az anyanyelve, plusz mindketten elég erős kulturális keveredésnek voltak kitéve, bejárták a fél világot, és ezalatt Japánt, Kínát, Afrikát és hasonló helyeket kell érteni. Én meg csak kullogok utánuk a nyavalyás 7%-os lefedettségemmel (ezt a Facebook egyik alkalmazása számolja ki az embernek, persze könnyű Katnak, aki az oroszországi útjával mindjárt felvitte 16%-ra...). Írtam már erről, asszem: nekem szokatlan ez az embertípus, aki huszonpár éves, és teljesen természetesnek tartja, hogy ma meg holnap, az két külön kontinens. Nekem még mindig izgalom repülőtérre menni, még ha csak egy egyórás belföldi útról van szó, akkor is. Valamiért szeretném, hogy ez az izgalom mindig megmaradjon. Nem szeretném úgy lapozgatni az atlaszt, mint egy étlapot. Nem lehet az egész világot egyszerre felzabálni. Én még csak szemezek vele, egy-egy pillantást kapok el...

Azért imádom az ilyen városokat, mint Barcelona, mert azt mondják nekem: az ember igenis jó, és csodálatos dolgokra képes. Ilyenkor mindig reménykedni kezdek: talán mégsem csesztük még el végleg az egészet, talán még rájövünk, hogy mi a fenét keresünk itt.