film

- Ma este... - kezdi mély, csábító hangon - ki foglak kötözni.
- Úúú, és mit fogsz velem csinálni?
- Megnézetem veled a Battlestar Galactica egész első évadát.

- Szerintem benned van a lehetőség, elsőrangú pszichopata lehetnél, csak nem hiszel magadban.

(film végén)
- Ez Sandra Bullock volt? ... És miért van a stáblistán két edzője?
- Láttad azt a feneket? Ehhez egy nem elég.
- De neki nem az a dolga egyébként is, hogy így nézzen ki?
- De igen, csak így a Fox leírhatja az edzők fizetését az adójából.

Ne gyertek nekem Gerald Butlerrel meg Ryan Goslinggal, számomra Matthew McConaughey a legjobb pasi Hollywoodban! Gyakorlatilag azért teszik oda a filmbe, hogy egyszer levegye az ingét, de akkor is. Az a kis ferde hasizom ott neki oldalt, az a szem, az az arccsont, az a haj... 

Lehet, hogy beszélni nem hallotok majd róla, mert a vezetéknevét az életben nem tanulom meg kimondani, de én ezt a pasit reggel-délben-este. Szárazra.

Ezt a filmet már a bemutatójakor meg akartam nézni, azon túl, hogy Zemeckis rendezte és Denzel Washington a főszereplő, a téma is érdekelt: mi a fontosabb, az érdem vagy a látszata. Hát persze, hogy a látszat, de a végén egész másra hegyezik ki a történetet, mint ahogy gondoltam volna. Spoiler nélkül csak annyit mondhatok: soha még ilyen természetellenesen nem szurkoltam (se filmvásznon, se az életben) azért, hogy valaki egy vodkát ne igyon meg.

A barát az, aki, ha megkérdezed tőle, hogy ugye felszedtél pár kilót, azt mondja, hogy á dehogy. A legjobb barát, aki azt mondja, hogy igen, egy tehén vagy pillanatnyilag. A J barát meg az, amelyik kérdés nélkül mondja, hogy igen, felszedtél, de milyen jól áll.

Ezzel a felütéssel ültünk be a Hadikba. Burzsuj környezetben lázadás: vörösbor és lasagne. Egy pohárkára csatlakozott hozzánk egy tangótanonc is, de közölte, hogy a tanára lefejelné, ha vörös rózsát venne a szájába. 

Nem fogok filmkritikát írni, mert rájöttem, hogy nem tudok. Én azért megyek moziba, hogy elvarázsoljanak, és eszem ágában nincs szétboncolni az élményt képekre, hangokra, a történetet karakterekre, aztán az egészet filmtörténeti kontextusba helyezni, utalásokra, kikacsintásokra és cameókra vadászni, és a végén ráütni egy csillagot, hogy aztán semmi másra ne emlékezzek, mint hogy hányas volt a tízes skálán. No meg sajnálom is azokat, akik a Djangót kritizálják, mert ez azt jelenti, hogy képtelenek élvezni egy Tarantino-filmet. Szerencsétlen fogyatékosság.

Régóta foglalkoztatnak a hajótörős történetek, és persze ezek verziói (A milétoszi hajós, A remény rabjai, 127 óra stb.), de ezekben valójában nem az a lényeg, mi történik akkor, amikor a főszereplő élete kap egy brutális pofont, hanem az, hogy mire visszakecmereg, hogyan változott meg és hogyan folytatja az életét a "normálisak" között. Naná, hogy ez is annak az átfogalmazása, hogyan illeszkedik be az átlagosak közé az, aki UFO-nak született. Érdemes átlagosnak akarni lenni, vagy örüljön az ember a különcségének?

Többet most nem írhatok.

Szeretem az Avatárt. Szerintem mások is szeretik. Nem csak azért, mert baromi látványos, hanem mert egy olyan világról mesél, amilyenben élni szeretnénk (nem mindenki, de elég sokan). Jól ábrázolja, hogy a természetközeliség nem csak azzal jár együtt, hogy együtt lélegzel az őseiddel, kapcsolatot tudsz teremteni minden állattal és sok növénnyel is, tudod, hogy ki vagy, honnan jöttél és hová tartozol (ez ugyanis eddig mindenkinek vonzó szokott lenni), hanem azzal is, hogy időnként hoppon maradsz, megsérülsz, vagy esetleg egyszer téged esznek meg.

Miután megtudtuk, hogy étkezési szokásaimat Eragon, párkapcsolati ideáljaimat pedig Timon és Pumba formálta, ideje, hogy egy újabb coming outtal szolgáljak: hogyan alakult ki az utazási kultúrám?