Flight

Ezt a filmet már a bemutatójakor meg akartam nézni, azon túl, hogy Zemeckis rendezte és Denzel Washington a főszereplő, a téma is érdekelt: mi a fontosabb, az érdem vagy a látszata. Hát persze, hogy a látszat, de a végén egész másra hegyezik ki a történetet, mint ahogy gondoltam volna. Spoiler nélkül csak annyit mondhatok: soha még ilyen természetellenesen nem szurkoltam (se filmvásznon, se az életben) azért, hogy valaki egy vodkát ne igyon meg.

A sztori napjainkban természetesen nem történhetne meg (vagy én az életben nem ülök többet repülőre): pilóta aznaposan ébred, tol egy kis kokszot, hogy be tudjon menni dolgozni, fél kézzel a hangosbeszélőn nyugtatgatja az utasokat, hogy a turbulencia miatt nem adnak italt, de semmi baj, a másik kezével vodkát tölt a narancslébe, ja és utána úgy hajt végre egy kényszerleszállást, hogy megment vele uszkve 100 embert. Persze ezután meghurcolják, miközben ő hol tagadja az alkoholizmusát, hol küzd ellene. 

Úgy hullámzik az akaratereje hozzánk (=természetesen normális emberekhez) képest, mint az egyszeri megasztáros a váltóhang körül: hol vele együtt nézzük sötéten a Jézusnak hálálkodó pilótát, akinek a baleset most tette tönkre a karrierjét, hol kijózanodva rázzuk a fejünket: mennyire gáz, ahogy egy alkesz a saját mocskában fetreng. Hatalmas karaktereket sikerült beleírni: a haldokló rákos, aki a lépcsőházban filozofál, vagy a díler haver, aki talán azért tud egyedül bánni a fickóval, mert nem akarja megváltoztatni, és persze a szexi vörös lány, akinek annyi baja van, hogy nem ér rá máséval foglalkozni. 

Középtájon, amikor a fenti váltás úgy hatodszor következik be, éreztem egy kis kínos körbenézelődési ingert, de a szállodai jelenetre csak annyit tudok mondani, hogy hibátlan. Úgy vezetik a gondolatainkat, a tekintetünket, hogy mindenkinek egyszerre esik le a hotel->minibár->alkohol összefüggés, és az a perc, amikor konkrétan döntenie kell... na, onnantól kezdve az egész megint erőre kap. 

Persze az alkoholizmus meg az AA témájával nem mindenki tud azonosulni, engem különösen beoltottak ellene a kamaszkoromban szívességből fordított marhaságok, tehát számomra nem zárult katarzissal a történet (vagy csak jobban szeretem az angolul leginkább a badass jelzővel illethető hősöket, akiknek a kezében a dupla whisky mondhatni művészi kifejezőeszköz). Ugyanezért kikeltem már azok ellen is, akik a Cast Awaybe is a leszokás témáját akarják belelátni. Viszont elég sok filmje foglalkozik ezzel, tehát kénytelen vagyok valamelyest hinni ebben. 

Összességében inkább a vetítés időpontja döntött, arra jó volt, hogy egy estére lekattintsa az agyamat a munkáról, és mivel se romantikus, se ijesztő nem volt, ne hiányozzon mellőlem a pasi a moziból. Nem hiszem, hogy még egyszer megnézném, vagy álmatlan éjszakáim lennének miatta. Mármint a film miatt.