Úton

Miután megtudtuk, hogy étkezési szokásaimat Eragon, párkapcsolati ideáljaimat pedig Timon és Pumba formálta, ideje, hogy egy újabb coming outtal szolgáljak: hogyan alakult ki az utazási kultúrám?

Hát, az úgy kezdődött, hogy tizennégy éves (se) voltam, és a Libriben megláttam Jack Kerouac On the road-ját. Semmit nem mondott nekem se a név, se a cím, de még a kiadó se - az évezred elején az angol nyelvű könyvek még ritkaságnak számítottak, és még nem volt menő eredetiben olvasni a Harry Pottert. A könyv borítója kék ég volt, lila úttal, és a fülszöveg így kezdődött: "Young and innocent Sal Paradise joins slightly crazed Dean Moriarty on a breathless, exuberant ride back and forth the United States. On the Road sold a trillion Levi's and a million espresso machines, and also sent countless kids on the road...". +1, mondhatnám Google-lal szólva. Ugyanis engem is ez a regény indított el a road tripek nemes hagyományának útján.

Az első pár oldalból semmi nem jött át. Értettem a szavakat (amit nem, annak utánanéztem), összeálltak a mondatok, de egyetlen kép vagy jelenet se maradt meg a fejemben. Aztán jött az a rész, ahol az izgalmas emberekről beszél, akik úgy élnek és beszélnek, mint a római gyertyák (gy.k. az valamilyen tűzijáték). Uhh. Ez megfogott. Olvastam, olvastam, olvastam, és valahogy a végére értem, miközben bizonyos kifejezések ("they ate voraciously", "sweetest, gonest, franticest little soul") megmaradtak, mások pedig a tudatalattimba íródtak, de olyan mélységig, hogy tavaly Strasbourgban konkrétan lamentáltam azon, hogy mi a frászért akarok én vaníliafagyit az almás lepényhez. Csak nem azért, mert Sal ezen élt, amíg átszelte az Államokat?

Ezek után megnéztem a Cool túrát, jött a Gátlástalanok klubja, ami egy parafrázis, avagy hogyan éli meg pár reménytelenül kispolgári neveltetésű brit fiatal ugyanezt a szabadságot, és...végül mensás lettem, ami engem is elindított. Ma azért kacarásztam olyan igen jókat a moziban azokon a jeleneteken, mert én magam is átéltem azt, amikor a házibuliban a konyhában ülsz, miközben az ügyeletes jó pasi az ügyeletes jó csajt tolja a vendégszobában, meg amikor húztok egyet az életből, beültök az autóba és elindultok, vagy amikor az vicces, amilyen fáradtak vagytok, és az a legérdekesebb, aki még kóvályog egy másik ország levegőjétől- kivétel nélkül mindegyiket mensásokkal. Voltunk iszonyatosan kiakasztó, hosszú road tripen (ötven fokban, az isten háta mögött, 150 km/h-nál, fejünkön vizes kendővel üvöltöttük a Born to be wildot, és lestük, nem jön-e keresztbe szamár), kísérleteztünk magunkon és egymáson, és voltunk ugyanolyan őszinték, mint Carlo Marx próbált Deannel. Olvastam Jack Kerouac lányának könyvét, a Gázos bébit, és sokkal közelebb éreztem magamhoz, talán mert 20 évvel későbbi a sztori, vagy mert magyarul olvastam, vagy mert egy nő írta. Mit tudom én. 

Hatással volt rám. Átszűrtem magamon. Latinra fordítottam a római gyertyás részt, meg azt, ahol egy csapat fekete fiú kosarazását írja le. Első igazi berúgásomat a Gázos bébi egyik mondatára ("a tesuquei agávékábulat vértestvérekké kovácsolt össze Coralt meg engem") építettem, és az erről szóló leírással az Ulpius-ház Íróiskolájának döntőjébe kerültem (nem hiszem, hogy a kalózregényem részletei hatottak rájuk így). És persze rákaptam erre a fajta utazásra. Egyfajta értékrend, bizonyos élmények keresése, viszolygás másoktól, válogatás, törekvés a minél őszintébben megélt benyomásokra, kapcsolat a helybéliekkel, szokatlan és néha veszélyes tapasztalatok kergetése. A pénz nem számít, mert nincs, vagy úgy csinálunk, mintha nem lenne. Soha nem turista vagyok, akkor sem, ha a legkommerszebb műemlékeket nézem meg. Egy utazásról a legjobban dédelgetett emlékem, amikor Agathe, a kanadai-kongói lány megjegyezte, hogy mi ugyanolyan típusú utazók vagyunk, amikor az ismeretlen török a kezünkbe nyomta a telefonját, hogy beszélgessünk az angolul tudó ismerősével, vagy hogy engem valamiért már többször találtak meg úgy, hogy egy pasi masszírozott egy szál pöpiben. 

Aztán jött az eredeti tekercs, az "ős-Úton", amit karácsonyra kaptam, ahol már az igazi nevén szerepelt Jack és Neal, nem mintha számított volna, úgyse ismertem őket, de legalább tudtam, hogy igaz a történet. Mint ahogy a miénk is az volt. 

De most beszélek egy kicsit a filmről is, elvégre az apropót ez adta (de örülök, hogy ezt így összeszedtem, ugyanannyira nem tudatosult, hogy mennyi mindenre kihatott az életemben, mint ahogy azt is az érettségin szedtem össze, hogy hol jelennek meg az ókori istenek a későbbiekben). Ismeretlen főszereplők, és Kristen Stewart, hogy a férfiak bemenjenek a moziba. Ő mondjuk kellemes csalódás volt, képes volt érzéki, szétcsúszott és szemét is lenni. Az egész nagyon retró volt, olyan lassan is csordogált, ahogy azt a negyvenes években még megengedhették maguknak. A kameramannak viszont csillagos ötös, a lentről felvett autós jelenetekkel elérte, hogy a nevetséges acélbogarak is úgy nézzenek ki, mintha száguldanának, az ellenfények pedig gyönyörű tájakat sejtettek a legszűkösebb kis stúdióban is. Zene alig volt, és ez néha fel is tűnt, ugyanis a szereplőknek a bebop egyfajta drogként is működött. 

Összességében a ráismerés miatt volt gyomorszorítóan szerethető ez a film, de még egyszer biztos nem fogom megnézni. Inkább elolvasom újra a könyvet - vagy útra kelek. Ugyanis kezd konkretizálódni egy balti turné, teljesen őrült Fefe haverommal, és ha meri, S. úrral.