Beküldte Raya deBonel -
Ütemes önvizsgálatot tartok mostanában, és ez elég gyötrelmes, de közben legalább mindenféle emberekkel eszmét tudok cserélni, és ennek ürügyén őket is jobban megismerem. Lélekkapcsolás. Persze néha ellentmondásba keverednek, mármint egymással, én meg ott állok középen, nézek jobbra, nézek balra, aztán néha megvonom a vállam és úgy döntök, hogy saját magam számára mégis csak én gondolom jól, de az, hogy vannak mindkét irányban nagyobb szélsőségek, azért megnyugtató. Nagyjából ennyire befolyásol, amit mondanak, egyébként pedig jólesik, ha nem hagynak magamra az ilyen időszakokban, amikor elvékonyodik az általam csak papírfüggönynek nevezett határ, ami elválasztja az igazi, sós-fémes ízű vérrel teli, síkos, vörös húscafrangot és az érzelmek metronómját attól, hogy mosolygunk, fotózni tanulunk, gyakorlunk angolra, iszogatunk a Luxemburg téren és egyébként véletlenül se vagyunk soha betegek, mocskosak vagy űzött vadak. Itt Brüsszelben szinte mindenki papírból van. Bár lehet, hogy csak bennem van egy ilyen előítélet: mindenki, akit itt ismertem meg, papír, mindenki, akit Magyarországon, az igazi. De ez leomlóban van már, pont a fenti beszélgetések miatt. Biztos én is papír vagyok egyeseknek.
Ami mellett viszont nem tudok egy vállrándítással elmenni, az megint két, egymásnak teljesen ellentmondó vélemény, amik között csak abszolút gyerekes módon, érzelmektől vezérelve tudtam végül dönteni. Ez pedig az, hogy meg "kell" várni, amíg az életem sínre kerül, letelepedtem, van olyan munkám, amiről el tudom képzelni, hogy évekig csinálnám, nagyjából tudom, hogy 1-2 év múlva milyen nyelven fogok boldog karácsonyt kívánni a szomszédnak, és utána érdemes tartós kapcsolatot várni, mert addig "úgyse jön". A konkurens vélemény, hogy nem véletlenül szoktak az emberek fiatalon összekerülni, amikor még csiszolódnak, és ezért kár kivárni, amíg "elkészülök".
Az én véleményem erről az, hogy egyrészt a szerelmet nem lehet tervezni. Tudom, még az utolsó pillanatban is meg lehet állítani (elvégre a szerelem is egy döntés, még ha nem is aggyal szokás meghozni, azért ha van valami olyan, ami ésszel megnézve nagyon megnehezítené a kapcsolatot, pl. távolság, korkülönbség, horribile dictu egy másik kapcsolat valamelyik fél oldalán, akkor hatalmas önuralommal igenis be lehet fékezni), de a villámcsapás marhára nem aszerint válogat, hogy mi lenne a praktikus vagy a kényelmes. És persze utána már teljesen az agyon múlik, hogy (mennyire enged az érzelmeknek és) mit vállal be az ember a szerelemért, és ennek a döntésnek lehet a következménye, hogy a szerelem megmarad-e vagy sem.
Másrészt, manapság sokszor látom, hogy emberek (főleg nők) túlépítik magukat. Szinglik, ráérnek, olyan sokat foglalkoznak magukkal, annyira megismerik magukat, minden kis lelki hülyeségüket kianalizáltatják, kineziológia, jóga, minden, és persze ezzel párhuzamosan általában a testükkel is kezdenek valamit: hastánccal vagy rúdtánccal kiteljesítik a nőiességüket, harcművészetből szereznek önbizalmat, kondiznak az erőért, Pilateseznek a hajlékonyságért. Tökéletesen működő gépezetet csinálnak testükből-lelkükből, és csodálkoznak, hogy a finom kis szerkezethez nincs élő ember, aki igazodni tudna. Aki megpróbálja, azt elhajtják, mert természetszerűleg nem lehet egy szinten egy ennyire kidolgozott nővel egy pasi, aki barom fejjel csak él bele a világba és nem építgeti magát tudatosan. Én nem akarok ebbe a csapdába esni.
Én szeretnék meglepődni. Akár elvarázsolódni. Tegnap, ahogy két kollégával és házastársukkal megittunk egy pohár bort a Dumaszínház után, ők pedig könnyedén tréfálkoztak arról, hogy milyen jó, hogy már nem olyan kicsik a gyerekek, és milyen jól lehetne abban a klubban táncházat csinálni, megeszi-e a másik család a gyümölccsel sütött libát, és hány évig kell társastáncra járni, hogy tudjon is valamit az ember, na szóval ettől eluralkodott rajtam az az érzés, hogy baromi fiatal vagyok. Korábban arra vágytam, hogy égessem már meg magam egyszer a szerelemben, mert az nem járja, hogy mindig simán vége van, kicsit nehéz leállni, de ennyi. Hát tessék. Egyszer majd biztos én is leszek sok-önelégült-házaspár, de most az a korszak van, hogy egyedül vagyok, kifelé, a konszolidáltak felé szabadon bulizó független fiatal lány, de belül tombol a tűzvihar, bizonytalan vagyok, keserű a szám íze, néha sírok, keresem magam, és még reménykedem benne, hogy létezik az a szerelem, amiről álmodtam.