Farkas vagyok!

Már rég írhattam volna erről, de most a táborban kaptam hozzá inspirációt. Jim, aki nemzetközi elnök volt, mostanában pedig seriff Kaliforniában, az előadása egyik részét annak szentelte, hogy miért jó mensásnak lenni. Erre a kérdésre sokféle választ lehetne adni, de nekem sose sikerült, nagyrészt azért, mert onnantól kezdve, hogy magam döntöttem az életemről, mensás voltam, és nem tudom szétválasztani, hogy mi tudható be a gittegyletnek és mi nem. Például lettem volna-e megszoksz vagy megszöksz alapon partizós hidrogéncica, és dolgoznék-e most reklámügynökségnél, ha nincs más társaságom a főiskola alatt? Ki akarok-e hozni magamból mindent a tolmácsképzésen, hogy megfeleljek a nálam 10-15 évvel idősebb barátaim szintjének? És főleg: lett volna-e egyáltalán pasim? Mert az nem kérdés, hogy rengeteg élmény, a síeléstől a raftingolásig, Amszterdamtól Máltáig (az idei Amerikát és Balit nem számítva) nem talált volna meg, ha nincs Mensa.

Nekem 18 éves koromig kábé nem volt társasági életem. Voltak a kalózok, jártam vívni meg karatézni, de egyik se volt olyan igazi, erős kötődés (bocs, lányok, ez lehet, hogy rajtam múlt, és azóta már megváltozott, de most meg külföldön lakom). Mondjuk ez lehet, hogy pont azért volt, mert az volt az elvárás, hogy lányokkal barátkozzak, az meg nekem nem megy. A Mensában hál'istennek több a pasi, és ha mindegyikkel szépen lezongorázza az ember, hogy nem akartok egymástól semmit, vagy az a fél, amelyik akar, az tartsa a farkát a gatyájában (sztereotip-e vagyok?), akkor klasszul lehet őket barátként kezelni. A másik recept, hogy elmegy az ember a végsőkig a másik irányba, J-vel tapasztaltam meg, hogy ebből szinte testvéri kapcsolat is lehet. Na de a lényeg, hogy én az egykeségem meg amúgy is, azon személyiségbeli fogyatékosságom miatt, hogy én mindenáron a másik irányba akarok úszni, társasági szempontból vadember voltam, amikor mensás lettem. 

Addig nem mertem például lemenni a Rózsába, amíg meg nem jön a tagkártyám (amit mostanában cseréltek le, úgyhogy talán már nem ciki kiadni az együttélésünk titkait), viszont a tábort minden para nélkül bevállaltam úgy, hogy előző este jutottam le végül megismerkedni az emberekkel (S. úr, akivel egy kocsiban, később meg egy ágyban leledztünk a tábor alatt, aznap este nem tette tiszteletét). Fefe, Typhoon, VG volt ott, és hamarosan befutott Tibike egy SPQR feliratú sapkában, és nagyon értékelte, amikor elmagyaráztam neki, hogy a latinban melyik "és" jelentésű szó milyen alá-fölérendeltségi viszonyt jelenít meg. Typhoon élcelődni kezdett Fefe Ladáján, VG megpróbált meggyőzni, hogy egyetem után rögtön szüljek gyereket, szóval aránylag hamar integrálódtam. A tábor ezután életem legboldogabb 4 napja volt (télleg!), és nem volt kérdés, hogy itt fogok ragadni. 

Gyakorlatilag mensások neveltek fel. Tőlük hallottam filmekről, zenékről, alternatív párkapcsolati hozzáállásokról (Zwack volt az első, aki polipnak tekinti magát, de ne feledkezzünk meg a falkában uralkodó sajátos elvekről sem), és a saját elméleteimet is hozzájuk képest próbáltam ki és helyeztem el. Észrevétlenül úgy szocializálódtam, mint Maugli a farkasok között. Csakhogy közben párhuzamosan a faluban is élni kell...

Van egyfajta értékrend, amit sok mensásban felfedezek (teljesen vagy részben). Ennek a szabályai nagyjából úgy néznek ki, hogy 1. normálisnak vagy átlagosnak lenni ciki, 2. ha beszélsz, mondj valami érdekeset vagy vicceset, vagy legyél jó nő. 3. az a nő/pasi foglalt, akin fekszenek, és az is csak felületarányosan. 4. nem a pénzed adja az értékedet, de viselkedj úgy, mint akinek van. 5. az élményért bármit, különösen, ha a kulisszák mögé láthatsz. 6. a tegezés segít, hogy ne essél hasra senkinek a titulusától, és csak azért tiszteld, amit a mensás kérdésroham közben letesz az asztalra.

Namármost, abból adódóan, hogy engem már ezen értékek mentén "neveltek", nekem nem tűnik fel, hogy ez furcsa. Viszont szerintem nem egy újoncot veszítünk el egyszerű kultúrsokk okán. Sokaknak az az élménye, hogy itt mindenki "olyan", ahol "olyan" alatt "olyasmi, mint én", "olyasmi, mint amilyet mindenhol keresek, de csak ritkán találok", "izgalmas, nyitott, toleráns" értendő. Nekem ez mindenek felett pozitív volt, másoknak nem biztos, hogy az. Nekem jó, hogy itt én lehetek az átlag, sőt, sok mindenben még unalmas is vagyok (monogámia, szabálykövetés meg ilyenek). Mások megszokták, hogy ők a legokosabbak, és komoly krízist okoz nekik, hogy itt nem. Rólam leveszi a terhet, büszke vagyok rá, hogy ismerhetem őket, meg például arra, hogy az évek során felnőttem annyira, hogy érdemben beszélgetni tudjak velük. 

Visszakanyarodva Jimhez, ő azt mondta, hogy az a jó a Mensában, hogy bemész egy terembe, és mindenkiről érzed, hogy elfogad, hogy ide tartozol. Én egész életemben megszoktam, hogy ne tartozzak sehová (még az óvodában se volt állandó helyem az ebédlőben, annyit voltam beteg, hogy mindig oda ültettek, ahol még volt hely), és egy jó darabig a Mensába se tartoztam. Sokáig kellett afterpartira járni, hogy kialakuljon a ma falka néven ismert társaság. 

Egyvalami van, amit sajnos (?) nem tudtam tesztelni: hogy mit csináltak volna velem a farkasaim, ha olyan külsővel kerülök be, amilyennel kamaszkoromban rendelkeztem. Ugye mindig az volt a fixa ideám, hogy emiatt nem tartoztam soha egyik osztályomhoz se, de most már úgy látom, simán a mensásságom miatt volt. Még mielőtt lebeképzelteznétek, hiszen a gimnáziumi osztályban legalább 3-4 mensoid volt rajtam kívül (egy kalóz, a másik kettő meg összeállt, mint két kicsi legó), nem az IQ-mra gondolok, hanem a fent említett értékrendre, ami markáns konfliktusban állt a keresztény iskolák erkölcsi nevelésével. Na szóval, kíváncsi vagyok, hogy ha 1 centis hajjal, pattanásosan, 80 kilósan kerülök be a Mensába, akkor is itt lennék-e most...