Beküldte Raya deBonel -
Visszamenni az embernek a saját volt iskolájába tíz év után biztos nagy fless lehet, de csak a helyszín miatt, megnézni ugyanazokat a zugokat tét nélkül, mert az emberek rég mások és semmi közöd hozzájuk, tanárral meg nem bandázunk*. Tehát voltaképpen ideális egy koncert erejéig bemenni és utána a sötétben kóborolni a kihalt folyosókon. Én megfogadtam magamnak, hogy soha többet nem teszem be a lábam a Ferences Gimnáziumba, egyébként is két ember volt ott, akik miatt még mindig nem volt érdemes oda járni, de legalább úgy-ahogy túléltem a dolgot. Na, a kettőből az egyik távozásra kényszerült és a nyáron véletlenül kiderült, hogy egy mensás barátnőm már egy másik suliban felelt magyar kártyából.** És most koncertet adtak ebben a másik suliban. És elmentünk.
Tiszta Füstbe ment terv, napokig gondolkoztam, hogy mit fogok neki mondani, aztán végül semmit se mondtam. Nem tudom, hogy őbenne megmaradt-e valami belőlem (az évfolyamot rögtön tudta, na de nagy kunszt. mi voltunk az utolsók), de csak semmitmondó dolgok hangzottak el. Mintha nem jött volna oda hozzám az ebédlőben, amikor megjelentek a verseim az iskolaújságban. Mintha nem én lettem volna a legjobb diákja. Mintha nem lettem volna egy hétig lázas, miután megtette a bejelentését. Akkor már két éve repedt volt a világ alapvető racionalitásának sajtbúrája fölöttem, de ahogy akkor, most is alapjaimban rengetett meg az egész.
Nem a személye (bár persze tizenhat évesen bele voltam zúgva, amennyire egy harmincas, karizmatikus szerzetestanárba érdemes belezúgva lenni), hanem az ellentét a két világ között. Egyik részről a Punnany Massif Élvezd-jének logikája ("Tiszta sor: Az élet téged igazol, Senki nem bánt, ha járod utad öröm-ittasul."), másik részről az a parancs, hogy amit megígértél, azt akkor is tartanod kell, ha már nem ugyanaz az ember vagy, aki megígérte. Ahol egyes ajtókat soha nem szabad kinyitni, mert ha megtennéd, rájönnél, miért nem érdemes bezárni őket.
Számomra az a katolikus erkölcs, amivel találkoztam, igazából térdig érő labirintus egy üres térben: ha egy kicsit felemeli a fejét az ember, rájön, hogy nélküle sokkal egyszerűbb és sokfélébb, hatékonyabb, szabadabb, élvezetesebb, akármelyik nézőpontból nézzük, jobban járunk. Nem akarok ezen senkivel se harcolni, de én más értékrenddel születtem. Pont ennek a tegnapi sztorinak a kapcsán jöttem rá, hogy nem a folyamatos fejlődés az én értékrendem lényege, ahogy eddig hittem, hanem az autentikusság. Egyfajta légy hű önmagadhoz, csak hát pont ez az, hogy a kategorikus felszólításoktól borsódzik igazán a hátam. Nna.
És akkor volt ez a tér és idő és zene és fények, és volt rajtam kívül még pontosan egy ember, aki benne volt a labirintusban és rájött ugyanarra, amire én. Persze ő még sokkal jobban benne volt, amennyire csak lehet, ő volt csak benne igazán, és épp azért tisztelem borzasztóan, mert elment a falig és vissza mert jönni a másik falig. Velem csak az történt, hogy körülöttem mindenki a labirintust fejtegette, én meg nem voltam biztos benne, hogy nem én vagyok a hülye. Erre jó volt ez a pár év távolság, hogy már nem akarom dühből bizonygatni ugyanezt. Az nem lehet életcél, hogy senkit ne bántsunk meg, még akkor sem, ha szerintem is törekedni kell arra, hogy minél kevesebbet ártsunk. Szóval én mindig annak a pártján fogok állni, aki a saját igazságát kereste, még akkor is, ha sokaknak a tyúkszemére lépett.
Igazából egy tanárok adta koncert volt egy tornateremben, rossz hangosítással, hetedikesek visítottak nyalókáért és a ceruzabajszú földrajztanár edzőcipőben dobolt, semmit nem rengetett meg az én lelkivilágomon kívül, és én is hamar lecsillapodtam. Csak ezt még le kellett írnom.
*Ez nem axióma, csak nekem úgy alakult. Képtelen vagyok tekintélyszemélyekkel bármennyire is informális viszonyban lenni, mármint addig, amíg a hattyúkecses hastánctanárom egyszer csak nem kerül fölém igen dicstelen akropózban, rekedten kárálva meglepetésében. True story.
**Ez volt a szokása, mindenkihez tartozott egy lap, ezért búcsúajándéknak adtunk neki egy paklit, ahol a saját lapjára mindenki írt egy idézetet. Én egy saját versemből írtam pár sort, visszagondolva a bőr leég a képemről, hogy ezt választottam, mert ugyan nem miatta írtam anno, de nagyon-nagyon passzolt a szitura, csak olyan hangnemben, amit maximum a fejemben engedtem meg magamnak vele szemben, és kínos, amikor ez kilátszik. Nagyon égett az arcom tegnap este, amikor eszembe jutott az a kártya.