Beküldte Raya deBonel -
Ebben a bejegyzésben nem lesznek sem ázsiai kalandok, sem megdöbbentő, romantikus hétvégék. Ez a beköltözés fáradalmairól és örömeiről szól.
Hogy ismételjem magam, elmondom, hogy bútorozott, felújított lakást vettem ki, ez olyan kellemes dolgokkal jár együtt, mint hogy én vághatom le a fóliát a szárítótól, én csavarozhatom fel az edények fülét (egy villa hegyével, mert csavarhúzóm akkor még nem volt) és én kapcsolom be elsőként a mosógépet, a sütőt, a hűtőt és a tűzhelyet. Bizony ám, ez mind megtalálható gyönyörűséges kis lakásomban. Tévé viszont nincs, hiába ajánlgatja Juszuf, a házibácsim, hogy hoz egyet, semmi szükségem rá. Lesz itt elég cucc, ami fogyasztja az áramot, ideértve az innen-onnan összeszedett fényfüzéreket, meg a kismillió elektromos kütyümet.
Ma sikerült szereznem egy mechanikus szerkezetű, és (BluTackkel) teljesen fenntartható dekorációs elemet: a Colruytben, ahol vásárolni szoktam, a Dreft termékekhez járt egy vödör parasztlegó, vagyis zsanérosan egymásba illeszthető műanyag lapkák a négy alapszínben. Ebből valószínűleg térhálót fogok eszkábálni, és valahogy felrögzítem a kopárabb falrészekre. A következő transzporttal érkeznek a bali maszkok, falvédő és nyúlfigura, továbbá a Vésztől kapott kalózláda, ami a diszkrét halszagot árasztó gyönyörű kagylók révén mindig elhozza majd a tengert. Szóval nem lesz ronda ez a lakás. Felüdülés, hogy nem kell mások koszát néznem, pláne nem vakarnom, lehet énekelni a zuhany alatt, és senki nem vet meg, ha kint hagyok egy zoknit vagy csak reggel mosom el az előző esti tányért.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egy trágyadombon tervezek élni. Ellenkezőleg: magamon röhögök, mert tisztára úgy működöm, mint Jóanyám: mosogatás után körbetörlöm a sziklakemény brüsszeli víztől pillanatok alatt vízkövesedő mosogatót, és tornádó módjára repítem a cuccokat a helyükre. Másképp ugyanis nincs esélyem, nem találnék meg semmit. Szóval most rendes kislány leszek, vettem háromféle szemeteszsákot (éljen a szelektív!), és egyébként imádom a házunkat, mert van egy tároló, nem a lakásban bűzölög a három bazinagy zsák.
Persze a bútorozott nem azt jelenti, hogy ne kéne ezer dolgot venni, olyan trivialitásoktól kezdve, mint seprű, szemetesvödör, tepsi stb, az olyan nagyberuházásokig, mint porszívó, vízforraló és tisztességes vágókés. De tulajdonképpen ezt is élvezem: attól érzem, milyen fene nagy jólétben élek, hogy tegnap még konyharuhám se volt, ma meg már van mibe törölni a kezemet, meg effélék. Nagy álmom volt, hogy puccos konyhafelszerelés-boltokba járok és innovatív zöldségpucolókat, vicces formájú, kitalálhatatlan funkciójú tárgyakat meg évente egyszer használt tortaformákat vásároljak, és az álmaimon belül előkelő helyet foglalt el az átlátszó, méretes borsdaráló, hát ma szereztem egy ilyet is. Inox külső, kerámia belső, 25 év garancia, és nem csak borshoz, hanem mindenféle fűszerhez is jó. De a mai nap nagy fogása akkor is a BRITA.
Ez Belgiumban egy intézmény. A már említett vízkeménység miatt aki forralni akar, annak szüksége van egy ilyen lágyító-tisztító kancsóra. Van, aki még az ivóvizet is átfolyatja rajta, az én rinocéroszhoz hasonló érzékenységű ízlelőbimbóimnak ugyan mindegy. Viszont a vízkő ronda dolog, a felforralt ecet pedig baromi büdös, úgyhogy beújítottam én is egy ilyet, még mielőtt vízforralót vettem volna. A BRITA egyeduralkodó errefelé, más márkájút én még nem is láttam. Van olyan, ami érzékeli, hogy mikor fogy ki a filter (mert persze a nagy biznisz itt is a belevaló), de az enyém csak a fapados visszaszámlálós Marella. Viszont rózsás kiadás, vagyis nem csak a fedele piros, hanem a törzse is kicsit színezett. Szóval akinél ilyen van a pulton, azt én úgy képzelem el, mint rutinos, megállapodott brüsszelit. És bizony, lassan egy éves tagadás után, egy bicikli, egy saját bérlemény és egy halálfejes babzsákfotel birtokában kénytelen vagyok beismerni, hogy bizony én is az lettem.