Vész in da house

Péntek este egyáltalán nem voltam izgatott. Voltam piacon, voltam bótban, postán, aludtam, mostam, futottam, szépítkeztem, egyszóval éltem tisztes és produktív életemet, éppen Raméval gtalkoztunk, amikor jött az sms, hogy egy óra múlva érkezik. Na, onnantól pánikbaj. Képzelem, mi lett volna, ha az eredeti tervvel összhangban én nem húzom ki belőle, hogy jön! 15 perccel az ígért befutás előtt közöltem Raméval, hogy nem bírom tovább, lemegyek, és így tettem. 5 perccel az ígért befutás után nem bírtam és felhívtam, hogy hol a fészkesben van már, kiderült, hogy a telefonom furcsa szeszélye miatt én még nem tudok róla, de egy picit késik. We grow old by moments, and not by years, ahogy a művelt svájci mondja. 

De aztán csak itt volt. Először az autóját rendeztük el éjszakára, aztán adtam magunknak enni, végül, úgy 4 óra felé ágyba is kerültünk. Ez a mondat, bár klasszikus "kedves naplóm" ízű, egyrészt remekül lefekteti a főszereplő szükségleteinek hierarchiáját, másrészt a későbbiekben magyarázatot fog adni egy történésre. Másnap reggel jött Viktor, és ez azért volt jó, mert volt ingerenciánk várost nézni. (A Vész ugyanis jön még, sőt, a beköltözési szándékát is egyértelművé tette. Nálam hagyta a tusfürdőjét. Így két hónap ismeretség után nem is kell szebb vallomás.) 

A városnézés az Exkiben kezdődött, a Maison Antoine-ban folytatódott, aztán egy másik Exkiben folytattuk, ahonnan még nem legelték le az összes desszertet. Na, ez a rész magyarázatra szorul. Az első exkizés akut éhhalál elhárítására szolgált, Belgium legjobb sült krumpliját pedig muszáj volt megmutatnom nekik. A nyárson sült kolbász és paprikás pulyka már az ő önálló kezdeményezésük volt. Továbbá a Vésznek befészkelte magát a fejébe a munkahelyén fennálló kanálhiány, ezért minden, utunkba eső Exkinél megálltunk megnézni, hogy árulják-e a kis bambusz evőeszközkészletet. Ahol délben reggeliztünk, ott nem ismerték, a Parlamentnél csak nem volt, a Grand Place-nál pedig rájöttünk, hogy túl kicsi a kanál. Viszont a Luxembourg téren volt cheesecake, a Vész pedig, aki egyáltalán nem egy édességevő, beleszeretett egy csokitortába, amit indítványozásomra a Parkban nyaltunk be. 

Azért jó vendégekkel bemenni a városba, mert olyan dolgokra csodálkoznak rá, amik mellett én már csak elmegyek. Például a belga építészetet ők csak kívülről látják, és úgy még el tudom képzelni, hogy vonzó. És olyasmiket fedeznek fel, amit soha nem is vettem észre, például Desirée mutatta meg a Sucx nevű gumicukorboltot, Viktor találta a Veals&Geeks nevű lemezboltot, ahol ott lapult Ramé tökéletes baby shower ajándéka (nem kell a pletyka, még nem aktuális). Egy képregényboltban megbeszéltük a Vésszel, hogy elég gyakran fogunk költözni, mert akkor minden lakáshoz új képeket vehetünk, Viktorhoz meg gondolom szólt a név szimbolikája, beszerzett egy V for Vendetta maszkot VO felirattal, ami alapján én kis naiv álfrankofón azt hittem, hogy eredeti nyelvű DVD van benne, ezzel szemben kiderült, hogy könyv. Olyan jól állt neki, hogy nehéz volt lebeszélni arról, hogy a buliba is viselje. Őszintén szólva nem is nagyon erőltettük.

Nekem viszont volt más dolgom is, mielőtt beindul az előző bejegyzésben részletezett parti, úgyhogy hazametróztunk és belehelyezkedtünk az ősi mintázatba: a pasik lefeküdtek sziesztázni, én meg begyúrtam a süteményt, megküzdve azzal a hátránnyal, hogy se sajtreszelőm, se nyújtófám, de még sütőpapírom se volt, felszabdaltam egy csomó sajtot és növényt, magasabb szempontok alapján csoportosítottam őket, és igyekeztem emberi állapotba hozni a konyhát. A Vész, aki, hogy, hogy nem, felébredt, amint az aprítógéppel gyilkoltam a sajtot (vö. nincs reszelőm), hathatós segítségemre volt, és nem tudom, mit érzett, de 20 perccel kezdés előtt elzavart zuhanyozni. Viktort még épp időben keltettük, hogy elérje a bót nyitvatartását és sört tudjon hozni. Asszem, még sose volt olyan, hogy ne ültem volna legalább egy órát buli előtt felöltözve, kisminkelve, a szakácskönyvbe kívánkozó tálak fölött, szóval határozott előrelépés nekem a férfiak jelenléte a légtérben.

Meg egyébként is hasznosak: leimádkozzák a parafát a dugóhúzóról, feltörlik utánam az elcseppent vörösbort, csevegnek a hölgykoszorú egyik felével, egyetlen józanként terelik a lépcsőn az ittas báránykákat, energikus megjelenésükkel megakadályozzák, hogy a lányokat az Avenue Louise-on megállva össze lehessen téveszteni a dolgozó nőkkel, aztán remekül lehet velük debriefinget tartani a dohányzóasztalon felgyűlt falatkák fölött.

Ma arra ébredtünk, hogy Viktor logisztikai megbeszélést tart az őt elméletileg pár órával később felszedő autós csapattal, majd két órával ezután Viktor arra ébredt, hogy én megkérdezem tőle, mikor, hova jönnek érte. Mindent tagadott. Később asszertíven közölte, hogy magukra vessenek, ha nem szóltak, hogy mikor legyen Charleroi-n. Ezután feltettük a délkor induló buszra, majd 3 körül nyugtáztuk, hogy még mindig nem szedték össze. Aztán, hogy igen. 

Kettesben, eléggé el nem ítélhető módon, rögtön az Atomium felé tereltem az irányt, kihasználva, hogy jármű van alattunk, tehát tudunk autókázni, és az jó messze van. Meg egyébként is poén. A kiállítás nem volt olyan érdekes, mint a tavalyi bevándorlós, amin csak átrohanni volt időnk, de a Vész az egyik gombócból kiszúrt egy cirkuszt, és miután egyikünk se volt már régóta, elmentünk. 

Tudhattam volna, hogy Vészem az a fajta ember, aki kilép az utcára, és tűzijáték van. Azon nem lepődtem meg olyan mértékben, hogy az első bohóc kapásból őt szólította ki a porondra, hanem miután megbeszéltük, hogy jól tudnak ezek profilírozni, és azt választják ki, akinek saját ötletei vannak még akkor is, ha idegen kultúrában, reflektorfényben, vihogó gyerekek és infantilis felnőttek, többek közt kezdődő életepárja (angolul crushnak szokták ezt a státuszt hívni) szeme láttára gorilla módra kell a mellét vernie, és a k.csögebb fajtából való bohóc halk miákolással szinkronizálja, szóval miután meghajoltak, banánt ettek, majd pisztolypárbajban elhaláloztak, a következő bohóc, aki nem láthatta, hogy a Vész volt a kiszemelt, viszont azt, hogy páni félelemmel kapaszkodom a bicepszébe, nehogy engem szólítsanak ki, naná, hogy engem vitt magával, na ezen már meglepődtem (kapcsolódó lelkizős téma: az vagyok, aki lenni szeretnék ÉS akinek mások látnak, vagy akinek érzem magam és nem szeretnék lenni?* Ja, amúgy csuklyával a fejemen kellett sípszóra ugrálnom, szóval tényleg csak arra volt jó a feladat, hogy csökkentse a kisebbrendűségi komplexusomat a Vésszel szemben.). Tudom, hogy ez a mondat sokkal kevesebb töltelékszóval is értelmes lenne, de úgy már maximum egy formális logikában és nyelvészetben egyaránt képzett mensás tudná értelmezni, olyat meg ismerek vagy egyet, és szerintem ő se olvassa a blogomat, szóval beletettem egy két "szóval"-t meg "na"-t. És azt is tudom, hogy a közönség nagy része ezt már nem bírta tovább, pedig most jön az, amit ebben a bejegyzésben igazából írni akartam.

1. Perfect day. 

*2. Az vagyok, akit mindig irigyeltem.

3. Mérni fogom, hogy az együtt töltött hónapokkal hogy aránylik az a pont, ahol elkezdek azon szomorkodni, hogy elmegy(ek), ahelyett, hogy örülnék, hogy itt(ott) van(-gyok). Ma úgy 4 körül volt.