Kisebb lánchegységnyi

Nyüsz-nyüsz.

Tisztában vagyok vele, hogy pár hónappal ezelőtt még azon elmélkedtem, hogy odaadnám-e a szemem világát egy EU-parlamenti tolmácsolásért, és hogy ismerek olyanokat, akikben most is felmerülne a dilemma. Most meg, amikor könnyű kézzel elutasítottam egy munkát, mert akkor még nem leszek kint, és a magyar tolmácsosztály vezetője hívogat, hogy mikor állítom már magamat elérhetőre, nincs tőle jó kedvem.

Frászt kapok a bizonytalanságtól, az egyedülléttől, hogy itt kell hagyni azokat, akikkel ugyan biztos fel tudom venni a fonalat akármikor, de egy csomó olyat is, akikkel nem biztos, és talán néhány olyat, akivel így soha nem ismerkedem meg.

Jóanyám pedzegette, de nekem is eszembe jutott már: ugye, ha amikor (nem szerencsés a szótagismétlés) hazaköltözöm, nem leszek olyan, mint egy amerikás magyar, akinek itt minden kicsi, piszkos és csúnya? Lesznek még itt gyökereim? Mit és mennyit fogok keresni? Ezek persze olyan kérdések, amiket most nem lehet megválaszolni, és ha lehetne is, attól még én ezt most nem hagyhatom ki, csak próbálom megértetni, miért tornyosul a hangulatom fölé egy kisebb lánchegységnyi sötét felhő.

Iszonyúan hullámzik az egész, mert néha nagynak, erősnek és pengének érzem magam attól, hogy friss jogosítvánnyal bekerültem a Forma-1-be (Agent hasonlata, ja és jut eszembe, ha én mennék Strasbourgba, ma már én is Agent lennék). Aztán eszembe jut a falkám, a kalózaim, J, Atom, a szüleim, az ezerszer elátkozott, kátyús budapesti utak, a Szimpla, a Mélypont, a Kék Ló és a BME, a kánikula és a hóesés, mindaz, ami Brüsszelben nem lesz, és nem bírom azzal hitegetni magam, hogy viszont van Atomium, Exki, csoki, sajt és Delirium meg Mongozo, és közel van Amszterdam és elutazhatok Portugáliába, és Uncsitesóval megígértük magunknak Jordániát télen, és egyáltalán, badge-es ember leszek, fontos leszek, felnőtt leszek és dolgozhatok... Na, egy rohadt szinuszhullám az egész.