Beküldte Raya deBonel -
Mostanában sokat foglalkoztat az, hogy ufó vagyok. Tegnap például Ramééknál jártam, ahol is az anyukája azzal lépett be az ajtón, hogy az esküvőről szóló bejegyzésemen röhög az egész család, és HOGY NEKEM ÍRNOM KÉNE. Hát ezzel én is pontosan tisztában vagyok, csak egyrészt nem gondoltam, hogy az a patikamérlegen kiszámított (nem mindegy, hogy kinek mely részeg pillanataira esik az író tollának kóbor reflektorfénye... izé, na, értitek) írás fog ennyire tetszeni pont az érintetteknek. Másrészt viszont oké, hogy öt éve szenvedek ezzel a bloggal, mire kezd kialakulni valami olyan stílusom, ami már se az általam olvasott bloggerekre, se a kedvenc íróimra nem emlékeztet annyira (bár kétségkívül lopkodok mindenkitől), de itt azért olyasmikről írok, amiket ismerek. Vagy amikkel kapcsolatban megengedem magamnak, hogy megnyilatkozzak? Szóval megint előjött az a problémakör, hogy nehezen tudnék a zemberekről bármit is papírra (képernyőre) vetni - ez ismét lopás, csak éppen a Word helyesírás-ellenőrzőjéből - amit nem élek meg nap mint nap. És hát burokban élek, mindig megrökönyödök, ha faluban járok, elképzelhetetlen az a mindennapi valóság, amit a múltkor például az Avasról szóló műsorban láttam. Ezzel nem igazán tudok mit csinálni.
Még a saját, burzsuj, nyavalygó értelmiségi köreimről se tudnék meggyőzően írni. Mert azoknak is voltak olyan korszakaik, amik nekem teljes egészében kimaradtak. Egyke lévén mindig felnőttek között voltam, türelmesen ültem az étteremben a szüleimmel, nekik meg nem voltak családi barátaik, akiknek a gyerekeivel játszhattam volna. Botrány, hogy most már mennyire másképp élném a tízes éveimet - elég lett volna például, ha iskolás koromban mondja nekem azt valaki, amit NC világított meg egy ideje. Kicsit átfogalmazva a nagy felfedezés úgy hangzik, hogy nem baj az, ha okos vagy, csak ne hidd, hogy ettől majd népszerű is leszel. Annak idején egy utcabeli fiú beszólt valamit; Jóanyám azt tanácsolta, hogy ne foglalkozzak vele, boldogult nagypapám meg azt, hogy kiabáljak vissza neki (mondjuk ő a "Hülyegyerek! Hülyegyerek!" csatakiáltást javasolta, ami legalább annyira meredeknek tűnt addigi személyiségemet illetően, mint a másik fixa ideája, jelesül, hogy nekem vízilabdáznom kéne). Akkor nem is értettem, mire lenne ez jó, ma már úgy gondolom, neki volt igaza. És a vízilabdásoknak legalább jó nagy, kockás, barna testük van (cserépkályha-fétis).
Szóval ujjé, huszonévesen rájöttem, hogy kellett volna tizenévesen élni, a nagyobb bajom mostanában, hogy már azt is tudni vélem, hogy szeretném a huszonéveimet élni, de nagyon úgy néz ki, hogy a korábbi dolgaim miatt ez az évtized is el fog menni mellettem. Én a saját korosztályomban ufó vagyok, ezt a tényt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Lehet olyan társaságot találni, ahol elmegy az ufóság (ezeket szoktam én úgy hívni, hogy nehézség nélkül össze lehetne verbuválni belőlük a Csillagok háborúja kocsmajelenetét), csak ott - például a Mensában - nincsenek huszonévesek. Sakk-matt. Próbálok evickélni valahogy, de még ezért is csak a jószándékú csipkelődést kapom.
Jó, elmondom, hogy mit szeretnék: pont azt, amit Raméék fognak most csinálni, bérelnek egy házat Lellén és lemennek egy hétvégére, barátok, barátnők. És annyira szeretnék én is menni, hogy nem igaz. Persze nem illek oda sem, mert nem vagyok a hittanos társaság tagja, és nem vagyok egyik fiú csatolmánya sem, úgyhogy ezt benéztem. (Jut eszembe, voltam én Balatonon így hétvégézni, de az nem jött ki annyira jól, mert amikor az akkori pasim főnöke odaszólt nekem, hogy "feladatod van", vagyis pucoljak krumplit, amíg a férfiak munkamegbeszélést tartanak a kert végében, majdnem az egyik kedvenc kutyuskáját hámoztam meg a krumpli helyett. Akkor sem voltam elég vagány visszaszólni valamit, meg asszem, feketeöves harci kakas volt a vendéglátó. Nem minden állja ki a személyes jelenlét próbáját, azt hiszem.)
J. a teleholddal magyarázta a becsavarodásomat, igazán kedves tőle, de nem varrhatom a nyakába minden hisztimet. Előadtam a dolgot szerdán Hermionénak (ha már a mozi nem, legalább ez beindíthatta volna a szülést), éjszaka a biciklin füstölögtem ki magam, tegnap meg Ramét és J-t boldogítottam, és sikerült úgy beleadnom szívem-lelkem, hogy tényleg rossz kedvem lett. Jobban mondva először dühös lettem mindenre és mindenkire, aztán meg baromi szomorú. És ezt fejelte meg még az, hogy hallgattam J-re, és a Hősök terén átszereltem a múlt héten vett, szuper, négyállású hátsó lámpámat a váz hátsó részére, ahonnan az első két percben leesett. Már be is csöngettünk tulajdonképpen a Mensa-irodába, ahol némi késéssel részt vehettünk volna az elnökségin, de ekkor észrevettem, hogy nincs meg az a rohadt lámpa, amit a Köki terminálon a Hervisben vettem, és még bosszankodtam is, hogy miért csak fehérrel készletben adják, amikor fehér lámpám van. Visszamentünk. Ha nem találjuk meg, talán nem lett volna baj, de J. arckifejezéséből már láttam, hogy most kábé az suhan át a fején, ami vélhetően átsuhanna, ha azt kellene beadnia nekem, hogy "drágám, nem tehetek róla, ment a sütő, kinyitottam az ajtót, hogy kicsit lejjebb menjen a hőmérséklet, az Atom pedig, nem tehetek róla, egyszer csak beugrott, és arról sem tehetek, tényleg a közelében sem voltam, de a sütőajtó hirtelen becsapódott, szóval tessék, vacsora, a szőrrel majd vigyázz". A vadonatúj, piszkos, ripityomra tört lámpa látványa volt az utolsó csepp, amit számos további csepp követett.
Olyasmikért sírtam, mint hogy ami nekem fontos, egyébként pedig kicsi és irreleváns, azt elsodorja az kegyetlen világ. Hogy ahhoz, hogy megvédjük, amit szeretünk, pénz és pénz és pénz kell. Hogy miért nem érték az, ha másokra hallgatok, miért az a sikeres, aki önerőből baromságokat csinál, és egyáltalán, én szegény szerencsétlen. Vagy tíz percen át ment az akadálytalan folyadékvesztés, közben még J-t is instruálni kellett, hogyan vigasztaljon (annyira azért nem összetett: kart széttár, egy lépést előre, karokat öszvelendít, tenyér körkörösen mozog, hangot ad: "jól van, minden rendben lesz"). Végül a Kertemben elköltött házmester oldotta meg a problémát: felfedeztem, mennyivel inkább szőlőíze van, ha a szokásos 2:3 arányt 3:2-re változtatjuk.
Tanár úr kérem, én készültem. Elnökség urak, én tényleg el akartam menni. Már egészen közel voltam. Hiányzás igazolva?