Egyérintős

Lassan képtelen vagyok véleményt mondani valamiről, mert mintha egy squash-labdát ütöttem volna neki izomból az üvegfalnak (na, azt pont ezért nem mertem soha), a pofámba pattan az ellentétes oldal. Káprázó szemekkel nézem az üveget, ami mögé hirtelen sötét függönyt húznak, és tükröződni kezd benne minden, csak fordítva. 

És már amiatt se szégyellem magam, hogy valami teljesen közhelyes témában elmondjam ugyanazt, amit pont most csomóan megfogalmaznak netszerte. Erőss Zsolt kicsit a családunk tagja is lett. Jóanyám nemrég olvasta el a róla szóló könyvet, ami egyébként több (számomra szintén ismeretlen) hegymászó szerint elfogult és lekezelő a többiekkel szemben. Való igaz, nekem kicsit önfejűnek és önzőnek is tűnik, hogy olyan lényegtelen, sőt, voltaképpen felesleges tárgyakat, mint pl. sátor és vízmelegítő, nem vitt magával, mert az nehéz, és egyébként is, minek. Azzal együtt szimpatikus hozzáállás. Valószínűleg én is önző és önfejű vagyok, és szeretem minimálisan tartani a poggyászt. A Wizzen is mindig csak kis kézitáskát viszek, épp annyit, hogy az útra való kaja meg az üres palack beleférjen (Typhoonnak lilul már a feje, érzem...). De egészen más elmenni 10 napra Dél-Franciaországba egy darab tornazsákkal, mint egy 8600 méteres hegyre egy darab lábbal.

A saját életét mindenki úgy teszi kockára, ahogy akarja, főleg, ha ez élteti, ettől önmaga, ettől vonzotta be a feleségét, akit most magára hagyott két kisgyerekkel... És itt érkezünk el a józan ész sápatag ellenvetéseihez, amik szerintem mindenkinek mennek csípőből. Gyakorlás: "apa nélkül fognak felnőni a gyerekei", "nem igaz, hogy nem tudott felhagyni a hobbijával a családja kedvéért", "minek kell ilyen hülyeségeket csinálni, a gyerek a legnagyobb kaland". Ebből már asszem lehet sejteni, hogy melyik oldalon állok.

De mégis. Persze amikor egy celebről, egy népi hősről van szó, mindenki előjön a fennkölt frázisokkal, hogy "a legszebb halál az, ami a szenvedélye gyakorlása közben érte", "beteljesítette az álmait", "miért is adta volna fel önmagát?". De ha megismerkednénk egy kedves fiúval, aki az egészségesnél jobban szeret hegyekre rohangálni/motorozni/mérges pókokat simogatni, akkor mit gondolnánk? Bennem mostanáig volt annyi földhözragadtság, hogy lebeszéljem magam az önpusztító hajlamú udvarlókról. De ha az én férjem lenne, nem beszéltem volna le róla, hogy másszon. És valószínűleg inkább büszke lennék rá, mint hogy magamban Darwin-díjasnak nevezzem. 

Tiszta kitolás, amikor nem egyértelmű a vég, nincs lezárva a sztori, mindig lehet még spekulálni, hogy esetleg előkerülhet... Petőitől Elvisig csomóan vannak, akiknek a halálát nem szokás elhinni. Én mindig elszomorodom, amikor egy - mert igenis - hős eltűnik. De van abban valami nagyon szimbolikus, hogy a hegymászók odafent tűnnek el, nyom nélkül... A legenda szerint ezen a hegyen (majd egy év alatt megtanulom a nevét, mint az Eyjafjallajökullnak) egy démon lakik, lehet, hogy az kapja el őket. A nyugati ember megmagyarázza, hogy a nyomáskülönbség meg az oxigénhiány miatt lassulnak le, butulnak el, vadulnak meg odafent az emberek, de ahogy Yann Martel mondja, én hiszek a jobb történetben. Momentán persze egy happy endben reménykedem.