Egy közlekedési szempontból halmozottan hátrányos hétvége után a következőket tudom elmondani a német, illetve francia államvasutakról:

- kölcsönösen szivatják egymás utasait azzal, hogy az államközi vonatokon tömegesen lefoglalják egymás országában a helyeket, aztán vonogatják a vállukat a náluk vásárolni óhajtóknak.

4:45 - Csipás agyammal még azt sem fogom fel, hogy nekem most rossz lenne felkelni.
5:15 - Kilépek a házból, elindulok az 5 percre lévő villamosmegálló felé, ahol elvileg 28-kor jönnie kéne egy 94-esnek.
5:19 - Elhúz egy villamos a Louise irányába ("Sebaj, biztos ez a 93-as").
5:22 - A megállóban konstatálom, hogy a szombati menetrend szerint 19 után legközelebb 43-kor jön arra bármi is.*
5:39 - Kifulladva, vízhólyagos lábbal (magassarkú, hátizsák, macskakő, buliból tántorgó fiatalok) érkezés a Louise-ra.

Szokták mondani, hogy a frizuraváltás a párkapcsolati elégedetlenség jele, meg mittomén, ezek szerint aki boldog házasságban él, Rapunzelként hal meg, mindenesetre nekem most olyanom lett, talán a Pszinapszis hatására*, hogy vissza a gyökerekhez (mármint nem hosszban, hanem színben). Bejelentkeztem kedvenc brüsszeli fodrászomhoz, és azt készültem mondani neki: olyan hajat csinálj nekem, amivel gazdag pasikat lehet felszedni!

Szóval a hétvégén nagyon mélymerülés volt már megint. Egyébként a barátok a legjobb terapeuták, és a falka kívülről egy nagyon gáz társaságnak tűnhet.

Ikrekkel találkoztam ma, olyan másfél évesekkel. A legtöbb szavuk már érthető, összetartanak, utánozzák egymást, játszanak, játszmáznak... kész kis emberek. Ami megdöbbentett, hogy az anyukájuk mennyivel több figyelmet szentel a szebbiknek. Összeütötték a buksijukat, a szebbik sírt, a csúnyábbik nem. A szebbik megvigasztaltatik, a csúnyábbik hasztalan próbálja felhívni a mama figyelmét valamire, amit talált. Mindegy. Jön a délutáni alvás. Először a szebbiket vinné a mama, de a csúnyábbik olyan sírásban tör ki, hogy ő nyer. Aztán nem alszik.

Szombat este: földet érés*, hűséges telefonom kézhez vétele 3 hét távollét után, első blikkre moziműsor bogarászása, majd Oscar-díjas film megtekintése Jóanyámmal.

Nem tudom, mit sugárzott az aurám az utóbbi napokban, de egy magányosnak szánt Exki-ebéd végén lehetőséget kaptam, hogy egy szál Frida-festményben nyilatkozzak a mexikói tévének, a teaboltos néni kedvesen megkérdezte, hogy beilleszkedtem-e itt Belgiumban*, az airbnb-s házigazdám pedig azzal fogadott tegnap este, hogy itt egy zacskó (amúgy alig hordott és tök stílusos) ruha, ugyan válogassak kedvemre.

Lassan kezdek hozzászokni, hogy minden este másik országban ébredek, mint ahol lefeküdtem, az utóbbi napokban viszont leginkább egy karibi álomszigeten éreztem magam, és ez azért mindig kellemes bizsergéssel tölt el. Amúgy elvárnám a pasimtól, hogy magától szervezzen kreatív és romantikus programot a szülinapomra, de a nyelvi és helyismereti akadályokra való tekintettel ezúttal elnéztem neki, hogy csak a bakancslistámról pipáltunk ki néhány dolgot.

És haladtunk tovább, nyugat felé... Érdekes módon amennyiért San Sebastiánban meg Bilbaóban hatfős teremben ágyat kaptunk, annyiért Galíciában már kétágyas szobát. Persze a hotelnek is megvoltak a sajátosságai. Például a mélygarázs, aminek minden stratégiai felületét szőnyeggel borították be. A lift pedig mindig megállt és kinyílt a földszinten, gondolom, azért, hogy a recepciós megnézhesse, kik és milyen rakománnyal emelkednek szobai magasságokba.

Itt zajlott ugye az ominózus jelenet az ablakkal, tehát mire a szállodába értünk, már meglehetősen pihentek voltunk. A leonberginek például valamiért az az ötlete támadt, hogy vegyünk sok kis színes hajgumit, aztán játsszak vele. Ez lett belőle.