Azt akartam mondani, hogy ahhoz képest, hogy Spanyolországban voltunk, pont végigmentünk majdnem az összes olyan tartományon, ahol a beszélt nyelv kábé nyomokban emlékeztet a kasztíliaira. Értik persze azt is, de én meg nem nagyon értem azt, hogy az irteera az a kijárat, jatetxea az étterem, ibilbidea a sugárút, magát a várost pedig egyszerűen Bilbo néven tisztelik. Gyűrűk Ura-rajongók előnyben!

Az elmúlt napok legnagyobb nyelvi bravúrja részemről az volt, hogy 25 percig beszélgettem a leonbergi anyukájával az ukrajnai helyzetről, a lakhatás nehézségeiről Németországban és Magyarországon, illetve a "kezicsókolom" és a "jó napot kívánok" közötti szituációs különbségekről. Később rájöttem, hogy óvónő lévén a néninek lehet némi gyakorlata a kezdetleges német megfogalmazások dekódolásában, tehát mégis inkább a plenáris spontán hozzászólásaira kéne büszkének lennem...

Ha már ennyi szó esik a németekről, nem hagyhatom szó nélkül az autóikat sem. Jól össze vannak rakva, karban vannak tartva és meg vannak hajtva (épp ezért a pénzéhes mediterrán rendőröknek is kedvencei). Nekünk az Ezüst Póniról nevezett Ford Fiesta jutott, eredetileg a leonbergi anyukájáé, aki némileg ésszerűbb gondatlanabb hozzáállással rendelkezik, így nem javíttatta meg azt a kavicsfelverődést, ami pedig köztudomásúlag a vég kezdete, a pokol kapuja, a világ, de legalábbis a szélvédő entrópiájának legfőbb okozója.

Oviedóba kizárólag a Vicky Cristina Barcelona miatt szerettem volna elmenni, no meg a Calle Gascona kedvéért, ami a cider-cidre-sidra nevezetű kaméleon-ital Mekkája. Már amennyire alkohol esetében ez a kifejezés használható. A leonbergi ugyan továbbra is a sört választja, de az élményért mindenképpen megérte betérni.

Ameddig nincsenek a kezem ügyében a fotók, addig legalább azt elmesélem, amiről amúgy sincsenek. 

A címben annyi az igazság, hogy pont erről beszélgettünk tegnap a kocsiban a leonbergivel (mármint hogy álom volt-e ez a hét Spanyolország északi partján), mire önérzetesen rávágtam, hogy bizonyítékok vannak a telefonomon, aztán... nem tudtam előkapni, mivel ott felejtettem egy francia benzinkút vécéjében.

Régen, amikor még romantikus lányregény volt az életem, egy kilencnapos autós túrával Quimby-i magasságokba lehetett röpíteni a lelkem. Az ég kék volt, a kabócák tényleg nyenyerésztek, ahogy kell nekik, Horvátország nyaralásra való, kész. Bezzeg most, amikor napjaim egy Kerouac-regény alapján, a fiatal Stephen King által írt korhatáros sitcomra emlékeztetnek, csütörtök délután (le)robbanásközeli állapotban találtam a hotelben a leonbergit. Hogy ő menne, de szíve szerint lehetőleg Stuttgartba, aludni.

Tegnap az Európai Parlament eddigi legmenőbb elnöki beszédét hallottam Milos Zemantól. Az indításkor egy pillanatig azt hittem, szenilis a bácsi (69 éves), kommunista pártkongresszusra képzeli magát: Leszek Kolakowski lengyel filozófust idézte, aki a szocializmusról szóló 1957-es előadását a tárgy negáltjának 30 perces taglalásával kezdte (a szocializmus NEM cenzúra, munkatábor, megfélemlítés), majd a végén egy szuszra hozzátette: a szocializmus egy jó dolog!

Már megint ott tartok, hogy rengeteg közölnivaló lenne, de ha ragaszkodnék a részletességhez, akkor abbahagynám a blogírást, annyira nincs módom lépést tartani saját magammal. Szóval a héten (hetekben?) mélymerülésben veszek részt a leonbergi világában (konkrétan Leonberg és környékén). Maradék önbecsülésem, mint értelmes, kommunikatív és önálló intellektuális lénynek, milligrammokban mérhető. 

A hétvégét Párizsban töltöttem. Megmondom őszintén, amikor Chateau Rouge-nál kiszálltam a metróból a szórólapot osztogató pakisztániak, a gyanús csonthéjasokat pirító arabok meg a sok egyéb színes egyéniség közé, az első gondolatom nem volt őszintén optimista. Az a sok amerikai mensás, aki egy facebookos körkérdésre, miszerint hova vitetné magát a hirtelen elébe ereszkedett magángéppel, Párizst választotta, biztos nem így képzeli el.