Délnémet turné

Már megint ott tartok, hogy rengeteg közölnivaló lenne, de ha ragaszkodnék a részletességhez, akkor abbahagynám a blogírást, annyira nincs módom lépést tartani saját magammal. Szóval a héten (hetekben?) mélymerülésben veszek részt a leonbergi világában (konkrétan Leonberg és környékén). Maradék önbecsülésem, mint értelmes, kommunikatív és önálló intellektuális lénynek, milligrammokban mérhető. 

Kezdődött azzal, hogy Kölnben karnevál volt, van és lesz, úgy három hónapon keresztül. Egyik este mi is kalózra vettük a figurát, és elmentünk körülbelül egy olyan helyre, mint a Kertem. Na, ott hány kalózt, bohócot és királylányt szoktatok látni egy átlag szombat este? Na pont annyi volt itt is.

Vasárnap aztán ipa-napa irányt vettünk. Most a leonbergi kapta a tolmács igen hálátlan szerepét, de egyébként nagyon jól csinálja, és érdekes módon csak az egyik irányban téveszt nyelvet. Az valószínűleg beleégett, hogy hozzám németül beszélni teljesen fölösleges. 

Először egy délnémet giccsmúzeumban kávéztunk. Aki ott volt Kahramanmarasban az ócskásnál, az el tudja képzelni, hogy mit rejt egy hatvanhoz közeli pár háza Baden-Würtemberg-alsón. Saját készítésű faliszőnyeg lemurokkal ("Riszálom úgyis-úgyis"). Barbibaba-Jézus, ölében kisgyerekekkel. Kerámia szellem a virágtartóban. Kerti törpék teljes természetrajza. Valahányszor olyan tárgyat láttam, hogy nem tudtam elképzelni, hogy valaki megvegye, na itt mindez szerető gazdára talált. Az ötórai tea német verziója a kávé és sütemény, ami egyébként finom volt, csak a nappaliban bugyborékoló szökőkúttól kellett folyamatosan pisilnem. 

Ha van rosszabb a külföldiül kicsit sem értő, viszont emiatt magát nem zavartató nagynéninél, akkor az ugyanennek a gyerekváltozata. Három. Gyerek. Én persze eleve frászban voltam, hát még amikor felharsant a harci üvöltés az imádott, kúl nagybácsi (=az én folyton morgós, zárkózott, depresszív leonbergim...) tiszteletére. A kölyköket szerencsére kondicionálták, hogy az egzotikus, vörös tollú állat nem beszél emberi nyelven, ebből aztán az lett, hogy a legnagyobb mindenről megkérdezte, hogy mondják angolul. A csúcs a "Was heisst Star Wars auf Englisch?" volt.

Aztán váratlanul jóra fordultak a dolgok, ugyanis a pockoknak fociedzése volt, tőlünk meg szerencsére senki nem várta el, hogy úgy csináljunk, mintha ez minket érdekelne, ezért elhúztunk a neuschwansteini kastélyhoz, amiről Walt Disney mintázta a magáét. Egyszer az életben minden lány megérdemli! Készültek cuki fotók is a kastély mögötti hídon. 

Vasárnap még lenyomtunk egy nagynénit, egy, a leonbergi által nagyra tartott építész-asztalos párost, akik egy maguk átalakította csűrben laknak (ezeknek legalább lett aznap egy kölyök bernáthegyijük, akiért már megérte elmenni), egy későn ébredt havert, akihez épp csak egy whiskyre értünk rá beugrani. Egyébként mindenhonnan elkéstünk, de arra gyorsan rájöttem, hogy ez senkit nem zavar, ezt ők nemes egyszerűséggel Vezetéknév-Verspätungnak nevezik. Az utolsó találka volt egy kicsit rizikós, mert nem lehetett tudni, hogy a leonbergi egyik legjobb barátja (foglalkozását tekintve reménybeli író, aki időközben szakdolgozatokban kamatoztatja tehetségét) éppen mániás vagy depressziós kedvében lesz. Viszont svédasztalos indiai étterembe mentünk, úgyhogy számomra mindegy is volt kinek-kinek a hangulata. Azt hiszem, az egyik csatniban lehetett valami, ami eldöntötte az este kimenetelét. Egy idő után arra lettünk figyelmesek, hogy az állítólag zárkózott barát fennhangon idézi fel kölyökkoruk sátorozásait a Bodeni-tónál, és a szomszéd asztaltól döbbenten mered ránk egy négyfős indiai társaság. 

Miután ezt is szerencsésen letudtuk, kijelentettük, hogy körbe vagyok hordozva, mint a véres kard, és elhúztunk Strasbourgba. Nagy megnyugvással tölt el, hogy a következő hetekben olyan országban leszek, aminek a nyelvét beszélem.