Beküldte Raya deBonel -
A hétvégét Párizsban töltöttem. Megmondom őszintén, amikor Chateau Rouge-nál kiszálltam a metróból a szórólapot osztogató pakisztániak, a gyanús csonthéjasokat pirító arabok meg a sok egyéb színes egyéniség közé, az első gondolatom nem volt őszintén optimista. Az a sok amerikai mensás, aki egy facebookos körkérdésre, miszerint hova vitetné magát a hirtelen elébe ereszkedett magángéppel, Párizst választotta, biztos nem így képzeli el.
Természetesen itt is szörföltem, először egy Taf becenevű srácnak nem is a kanapéján, hanem egy túlméretezett emeletes ágyon. Ja, a sztereotípiák a koszos, igénytelen franciákról egyébként igazak. Ezeknek az volt a heppjük, hogy használjuk vécéöblítésre a fehérmosogatáskor, kézmosáskor vagy zuhanykifolyatáskor keletkezett vizet. Ez önmagában még nem lett volna gond, a mazochista környezetvédelem elvégre nálunk családi hagyomány, de Jóanyám valahogy megoldja úgy, hogy nem árad gyermekkorom temetői látogatásait idéző, masszív csatornaszag a nyitott fedelű tartályból.
Ez a Taf egyébként egy számviteli végzettséggel bíró reménybeli fotográfus, nagyon kedves és nagyon depressziós. A barátnője a tárgyakból ítélve Japán-mániás, sokat ad a külsejére, és szintén imád utazni (ezt már az is mutatja, hogy nem volt jelen). Egész jól elbeszélgettünk, zenéket meg fotókat mutogattunk egymásnak, salátát csináltunk.
Akkor kezdtek érdekessé válni a dolgok, amikor ez a Taf este 11-kor kitalálta, hogy menjünk fel a Sacré Coeurhöz megnézni, ahogy az Eiffel-torony villog. Ő nem iszik, tehát csak az induktív pszichózis hibáztathatom az olyan, tőle eredeztethető ötletekért, mint hogy próbáljuk ki, tudnánk-e egy padon aludni ketten, vagy hogy a nindzsa-képességeim tesztelésére az lesz a legjobb módszer, ha a legváratlanabb helyzetekben rám veti magát, megcsiklandoz vagy lefényképez. Őrült szél fújt, vörös felhők szaladgáltak a párizsi égen. Olyan dolgokat láttunk, amire a legtöbb turistának nincs ideje a kipipálandó látványosságok mellett.
Tényleg léteznek (Collignon zöldséges és a Café des 2 moulins az Amélie-ból!).
A Lafayette áruházba be se mentem volna, annyira utálom az ilyen helyeket, de ezért kár lett volna nem.
A kínai újév tiszteletére a vonatkozó kisebbség végigsárkányozta az összes üzletet ebben az utcában. Kamaszok cintányéroztak és doboltak, a sárkányok meg többrendbeli behatolás után elrágták az ajtó fölé akasztott salátát.
Mindezen csodákat csak az árnyékolta be, hogy a lelkesen velem loholó Taf csak egy éjszakára vállalt be, mondván, lehet, hogy a hétvégét máshol tölti. Én pedig posztoltam egy nyílt pályázati felhívást (bocs, auditmeghallgatáson voltam ma, életemben először 2,5 oldalas szószedettel) a másik két éjszakára, aztán a három jelentkező közül kiválasztottam azt, amelyik a legkevésbé tűnt tömeggyilkosnak. Egy perui srác volt, aki 8 éve lakik Párizsban (hogy hogy került ide, az egy konkrét legenda), és online marketinggel foglalkozik. Na, ennek ellenére időnként személyesen kell felkeresnie az ügyfeleket, és a főnöke péntek délután meglebegtette, hogy esetleg szombaton is ezt várja tőle. Azért odacuccoltam (rá is 20 percet vártam, imádom ezt a laza déli kultúrát, de gondolom, nekik nem 2 fokos szélben kell sziesztázniuk, amíg a másik kegyeskedik felbukkanni...), hetedik emelet, ohne lift, és az a lakás. A zuhanyfülke egy függönnyel leválasztva a tűzhely mellett, vécé kint, a hálószobára ajtó minek is. Még jó, hogy kanapé egyáltalán volt. Ha kutya lettem volna, abban a házban minden emeleten lett volna egy kölyköm, és megbántam volna.
Hullafáradt voltam az egész napos talpalástól meg a lépcsőmászásról, de neki salsás kedve volt, nekem meg pechemre fenn van a Couchsurfing profilomon, hogy ilyesmit is csináltam. És akkor már nyilván teszteli a merengue- és bachatatudásomat is. Aztán elváltak útjaink (külön kulcs nem volt), és legközelebb fél 3kor futottunk össze a kapuban: ő futva érkezett, én meg éjjel 2 óta helyben futottam, hogy ne fagyjak kékre (ekkor, a Boulevard Raspailon toporogva gondoltam hirtelen elvigyorodva arra, hogy Ady Endre voltaképpen bekaphattya). Ekkor közölte, hogy a főnök beváltotta az opcióját, és neki mennie kell reggel, következésképp nekem is. A wifikódot meg elfelejtette (sic(k)), tehát ott helyben másik házigazdát se tudtam keresni. Komolyan elgondolkoztam, hogy életemben először negatív referenciát adok bárkiről is. Taf lebeszélt, de ha ez a perui továbbra is negédes üzeneteket küldözget, lehet, hogy mégis megteszem.
Szerencsémre Taf túl depressziós volt, hogy elhagyja Párizst, ezért hozzá visszamehettem, és csak négyen voltunk a párizsi viszonyok között megdöbbentően tágas (egyszobás) lakásban.
Alapvetően persze nem a fenti élményekért jöttem, hanem mert itt dolgozik Madhu, egy indiai lány, akit még a Loire-völgyi túrán ismertem meg 2010-ben, és azóta nem találkoztunk, de valamiért az volt a benyomásom, hogy jól kijönnénk, és szemlátomást neki is, mert nagyon örült nekem. Mondjuk én meg a náthám kevésbé voltunk lelkesek, mert minden egyes találkozóról legalább fél órát késett, ami esetenként azt jelentette, hogy hajnali fél nyolckor (munkaidő előtt!) vártam a jeges szélben a Saint Georges téren, miközben egykedvű közterületfenntartók locsolták a járdát körülöttem (remélem, ez nem számít felmosásnak), máskor pedig azt, hogy utána még egy órát szobroztunk együtt szibériai körülmények között a Brassai-kiállításra várva.
Belépve persze elégedettséggel töltött el, hogy nyilván ehhez is magyarnak kellett lenni, ugyanis ő Halász Gyula néven látta meg a napvilágot Brassóban, aztán pedig ilyen fényképeket csinált:
A tanulságok: 1) új technikával bármit csinálsz, az kúl, 2) amit ma lefotózol, azt annyian lefotózzák, hogy 80 év múlva már nem lesz kúl, 3) fekete-fehérben minden kúl.
És nagyon sokat beszélgettünk és ittunk és ettünk. Én nagyon szeretek jó helyeken* enni, de ezzel az a gond, hogy a barátaimnak vagy pénzük van, vagy idejük. Itt ilyen probléma nem volt, Brüsszelhez képest olcsó volt a kaja, aludni meg nyilván majd a sírban. A leonberginek a következő képet küldtem a Breakfast in America nevű dinerből azzal, hogy ha gurulva érkezem Kölnbe, akkor ez lesz az oka:
Ez kérem fehércsokis-mangós palacsinta (szirup még jött rá), meg a korlátlan és nem rossz kávé. Kellett is, mert vasárnapra volt még egy nagy tervem, a Pompidou.
Madhu nagyon szereti Párizst, és egész más volt egy fejlődő világbeli nézőpontja, akinek ez nem annyit jelent, hogy vesz egy fapados jegyet oszt' jónapot. Ő ezt úgy fogalmazta meg, hogy kell egy "exit stategy" ahhoz, hogy ő kibírja Indiát. Nem tudom, ez mennyire általános. Mindenesetre neki eddig bejön a dolog, az ENSZ-nél dolgozik, tehát a találkozásunk networkingnek sem utolsó. Na de félre karrier, félre csúnya gondolatok, a lényeget akartam leírni.
Az utóbbi hetekben elég sok vergődésem volt, és nem értettem, miért: elvégre Budapesten lakom, vannak barátaim, eszem zöldségeket meg ilyenek. Aztán a negyedik szaladgálós napra azt vettem észre, hogy Párizs tulajdonképpen gyönyörű. Adynak igaza volt. A mai napig érezni a bohém értelmiség jelenlétét, az épületekben meg ott halmozódik a fajsúlyos történelem és a fogyasztói társadalom egymás mellé préselve, meghintve a globalizáció pöttyeivel. Jó nagy müzli az egész, de ízletes.
A lelki életemről pedig annyit, hogy úgy látszik, jót tesz nekem a vándormadár életmód, mert pillanatok alatt a helyére került a hülye kis életem összes régi-új szereplője, még ha pillanatnyilag más-más országban tartózkodnak is.
*Ez alatt nem felvágós helyeket értek, ahol fél méter átmérőjű tányéron szuflét, redukciót meg egyéb latin eredetű szavakat tálalnak, hanem igazi ételeket olyan tálalásban, ahogy egy barátnál kapná az ember.