A fenti talán a leghíresebb sora Macklemore Thrift Shop című számának, és annak az életfilozófiának a végleteit fejezi ki, amit a vicc a nőknek tulajdonít: a normál ár feléért azt is megvesszük, ami nem kell. Na persze én még véletlenül se működöm így, viszont a használtboltok kihozzák belőlem az állatot.

Némelyik országnál tudja az ember, hogy ez jó lesz.

Még így utoljára* Budapesten vagyunk, és igen vicces pillanatok adódnak a leonbergivel. Őt kicsit kiakasztja, amikor otthon hagyom, és ilyenkor mániákus tevékenységbe kezd (általában takarít vagy főz, esetenként a kettőt kombinálja, vagyis kiszed mindent a hűtőből és megsüti), amelynek során még egy fokkal jobban kiakad attól, hogy kicsi a konyha és kupi van. És erre jövök én haza, hogy gyakorlatilag ordít a sütőmmel, mert az telt tizenöt percbe, hogy át tudja állítani németre, de még így se érti. 

A hágai házinénimen már most látszik, hogy aranyos: megkérdezte, izgulok-e már (4 nap múlva költözöm). Mondom, persze, 2 éve tervezem ezt a váltást. De igazából még azt sem éreztem, hogy Magyarországra megérkeztem volna.

Most annyira le vagyok maradva az eseményekkel, hogy vagy abbahagyom a blogolást, vagy írok valami teljesen jelentéktelent, amitől úgy tűnik, mintha volnának a fejemben érdekes gondolatok, csak éppen lefoglaltak az életem még érdekesebb eseményei, ezért nincs időm kifejteni őket. Mert hát közben EMAG volt Zürichben, évfordulónk volt a leonbergivel (amit részben én töltöttem a Lindt-gyárban, részben ő a gálavacsora filmezésével), hazajöttem Magyarországra két hónap után (szűk 4 hétre), ja és Sziget is volt.

Képzeljünk el egy tábort, ahol vannak ostoba fejű jó pasik, ribancok, magányos különcök, öribarik, bohócok, meg az ilyesfajta együttlétek összes állatfaja, csak éppen a legbutább is okosabb, mint az a bizonyos 98%. Mi következik ebből?

a valaki megkérdezné, miben más az okostábor, mint bármelyik másik, roppant stílszerűen annyit mondanék, hogy itt nincs sörnyitó (egy megvolt öngyújtóval, kettő rekesszel, itt talán csak a zacskós tej nem sörnyitó).

Jó újra egy nagyvárosban, ezt kijelenthetem. Úgy simul rám a beton, mint az újra felvett cipő, mikor végre rászánom magam, hogy kivegyem a kavicsot. Mint amikor átszáll az ember a De Brouckere-en, és valahonnan eszébe jut a fickó keresztneve.* Kicsit borzongató a felismerés, hogy tulajdonképpen ezt érzem otthonos környezetnek, ugyanakkor jólesően ismerős, hát a fenébe, itt van Starbucks, koloniál építészet, felhőkarcolók, metrók, és itt van, aki már látott magyart**.

Vagyis kösz, Húsvét-sziget. Az elmúlt két napban nagyrészt gyalogoltam és kőszobrokat fényképeztem. A fénypont ugyanakkor az volt, hogy a sziget mennyire kicsi. A kedves Con Cón-i házaspárral, akik kábé lányukká fogadtak, összesen négyszer futottam össze. Az utolsó naplementét a bungalójuk előtt töltöttük a füvön, bor, sajt és családi fényképek társaságában.

A reggel mindjárt azzal indult, hogy beigazolódott egy állandó félelmem: elfelejtettek értem jönni az egész napos túra kapcsán. Igaz, rögtön küldtek egy kisbuszt, ami az amúgy két fős csoport után szállított, de innentől legalább jogosan kérem a recepcióst, hogy szóljon oda még egyszer az érdekemben.

Megnéztük azt, amit a Húsvét-szigeten mindenki megnéz: kőfaragolda, ilyen moai, amolyan moai, tengerpartos moai.