Rémálomszerű hétfőm volt. Öt óra alvás után indultam neki Strasbourgnak, az laza 600 kilométer, de hagytam rá 9 órát, hogy biztosan beérjek. Na, az hamar eldőlt, hogy Belgiumon át most jövünk először és utoljára. Nem nagyon vezettem ott, észre se vettem, hogy ők ezt útburkolatnak csúfolják. Nem mintha nagy kárt tett volna csodás járművemben: két órán keresztül átlag hússzal mentünk. Nem is ez volt benne az ijesztő, hanem hogy tíz percekig nem mozdult semmi, és szemlátomást se baleset, se útépítés nem volt, úgyhogy csak arra tudok gondolni, hogy itt* minden munkanap ilyen.

Az alapvető különbség egy mensás és egy nem mensás társaság között az, hogy utóbbiaknak folyton járatni kell a szájukat (ahogy Ford Prefect cinikusan megfigyelte, különben elkezdene működni az agyuk), előbbiek meg csak ülnek egymás mellett egy napsütötte padon, mindegyikük a saját gondolataiba merülve, aztán egyszer csak az egyik böffent egyet (néha szó szerint), és két perc múlva filozófiai vita folyik a börtönbüntetés pszichológiai hasznosságáról vagy a tóriumreaktor előnyeiről, és ez őszintén érdekel mindenkit, még azt is, aki bőséges Nagy Lebowski-pólógyűjteményének egyik darabját hordj

Lehet, hogy a családi összejöveteleken ezentúl fekete gyapjúsapkát kell hordanom szimbolikus okokból, de a szociális készségeimhez immár nem férhet készség. Órák óta szívatjuk az évfolyam Tibikéjét azzal, hogy a Facebookra feltett, két MacBookját ábrázoló fotót hány digitális eszközzel tudja még reprodukálni. 

Elfogadtam a jövő évi tolmácsszerződéseimet, ami mindig egy hideglelős procedúra. Ami szórakoztató benne: úgy tűnik, a két intézmény elkezdte egymással libikókázva etetni a szabadúszókat.

Nem tudom, hogy itt nincs normális szórakozóhely, vagy csak még nem találtuk meg, mert már másodszor mentünk a Havanába. Első alkalommal "elegáns parti" volt, vagyis csak a dj-n lehetett baseballsapka, mindenki más idétlenül feszengett. Most viszont tornacipők fűzői villództak az UV-fényben. 

Kábé ilyen hangulatban voltam tegnap:

A hétvégén Koppenhágában jártunk, Carl Square-t látogattuk meg. Carl Square egy dán, és a valódi neve is legalább ilyen idétlen. Régebben a Maersknél dolgozott, így barátsága a leonbergivel a konténeres szállítmányozáson alapul, a velem való kapcsolata meg azon, hogy amikor megismerkedtünk, a társas készségeim még nem voltak elég kifejlettek ahhoz, hogy elmeneküljek előle. Azóta megszerettük egymást, főleg Zürichben. 

Szalad az élet ezerrel, társasági szinten normalizálódtak a dolgok, mármint eljárkálok emberekkel helyekre, hogy feltérképezzem a csoportdinamikát, meg hogy ki szerint ki a hülye. Ez persze nem akadályoz meg abban, hogy a rossz fejnek bélyegzettekkel legyek jóban. Én két dolgot utálok igazán emberekben: ha buták, és ha becsapják magukat. Hát maradjunk annyiban, hogy ide jutott mindkettőből.

Szépséges kockákat rajzolok. Most épp betűket kell faragni belőlük, fogpiszkáló, ha el nem. Csak éppen utána meglátom, hogy tízen már megint összegyűltek, és én úgy nem vagyok ott, hogy már megint nem tudom, hogy hol rontottam el.

Van ugye a "gombatermesztés" mint vezetési stílus*, ennek mintájára tanítanak minket itt az egyetemen, de ez egyáltalán nem olyan kellemetlen, mint ahogy hangzik. A folyamat úgy néz ki, hogy megmondják, mi a házi, senki nem érti, de valahogyan megoldjuk, persze 75-féleképpen, aztán a következő órán a tanár elmondja, hogy mire is gondolt, de senkire nem haragszik azért, mert valami teljesen mást csinált, mert abból is tanultunk.