Beküldte Raya deBonel -
Szépséges kockákat rajzolok. Most épp betűket kell faragni belőlük, fogpiszkáló, ha el nem. Csak éppen utána meglátom, hogy tízen már megint összegyűltek, és én úgy nem vagyok ott, hogy már megint nem tudom, hogy hol rontottam el.
Annyira megfogadtam, amikor idejöttem, hogy nem fogok senkinek a társaságáért könyörögni, igenis jól fogom magam érezni egyedül és ezt fogom sugározni is, mert állítólag ez vonzza az embereket... na most, vagy én csapom be magam, vagy ez marhára nem így van, mert innen úgy néz ki, hogy mindenki más is remekül megvan. Az nem lehet, hogy megint csak azért van, mert a lehető legkésőbb jöttem. Azt se vagyok hajlandó elfogadni, hogy én valami különleges feladatra kiválasztott szuperlény vagyok, akinek mindezt végig kell szenvednie, mire végül majd kiderül, hogy van egy sokkal menőbb bolygó, ahol mindenki olyan, mint én. Már annyiszor hittem, hogy ez az. Hogy itt végre nem kell majd folytatni a mások által elkezdett RnB slágereket. Hogy itt majd éjszaka ráírunk egymásra hülyeségeket, mármint hogy én is kapok belőle.
Az a helyzet, hogy a legkevésbé se hiányoznak a keddi diákbulik az egy eurós sörrel meg a vacak zenével, nem kívánom végignézni, ahogy megfogannak az egymillió-egyedik erasmusos gyerek szüleiben a pajzán gondolatok, és amikor benne ragadok egy nagycsoportos beszélgetésben, többnyire ott se érdekel, amiről szó van. Sok mindenről érzem úgy, hogy konvenció kimondani, hogy rezegjen a levegő, de igazából nem használunk vele senkinek. Kifelé folynak a szavak, mert ez a trendi, akiből nem, azzal nyilván baj van. De az egyetlen, aki egyedül ül itthon és sz.rul érzi magát, az én vagyok.
Azt tudnám megfejteni, hogy miért érzem magam kiválóan egészen addig, amíg egyértelmű bizonyítékát nem látom annak, hogy másképp is lehet, hogy van, akinek "sikerül", van, akit meghívnak, és fogalmam sincs, hogyan kell ebbe a körbe bekerülni. Még abban se vagyok biztos, hogy akarom ezt.
Csak mert tudjátok, úgyis az lesz, hogy most még sörözgetek azokkal, akikkel egy csapatba osztottak, de ha majd másodévesek leszünk és hagynak minket partnert választani a projektekhez, senkinek se én fogok kelleni, legyenek akármilyen jó ötleteim. Azokat fogják választani, akikkel most a partifotókon mosolyognak, amik mellesleg kenterbe verik valószínűleg magának a bulinak az élményszintjét.
Én már mindent kipróbáltam. Voltam semleges, sarokban ülő, konfliktust nem gerjesztő. Voltam hangos, provokatív. Próbáltam szervezni. Próbáltam mindenhol ott lenni. Próbáltam nehezen elérhető lenni. Próbáltam komoly lenni. Próbáltam vicces lenni. Egészen elégedett voltam magammal, de még mindig nem sikerült a saját korlátaimat átlépni. Vagy nem is az én korlátaim ezek, hanem olyanok, amiket mások raknak körém. Miért maradok én mindig belül? Mi a fenét tudnak ezek mind már tizennyolc évesen is? Én tényleg egyedül fogom tölteni a szülinapomat is, vagy megint tízezreket költök majd és meghívok embereket, akik közül páran eljönnek az ingyen piáért, pedig lehet, a nevemet se tudják, vagy még mindig azt hiszik, hogy Litvániából jöttem?
UPDATE: Szerveztem holnapra egy ugrálóvárazást, és addig álltam a tömegben, amíg megtudtam, hova mennek ma kocsmázni. Ezek szerint ez így megy.