Megint ilyen modulvégi kiüresedés van folyamatban, szingliproblémákkal megspékelve.

Ja, mert ez is van, a leonbergivel beláttuk, hogy ennek így nincs értelme*, úgyhogy most nemhogy a 30. szülinapom előtt megvalósuló esküvőmet tervezgetném, hanem kereshetek megint valakit. Ezt több szálon is elkezdtem, egyelőre félgőzzel, mert nem lenne jó itt beleszeretni valakibe, ha egyszer haza akarok költözni, otthoniakkal meg bajos ismerkedni úgy, hogy havonta egy hétvégére jó, ha Pestre tudok menni. Mindenesetre regisztráltam a Tinderre.

Jó rég nem írtam, leginkább mert semmi falrengető nem történt, potenciális falrengetésekről meg nem akarok semmit elkiabálni.

Mogyorónyi alvadékrögökkel, félig angolul, de azért alapvetően mégis magyar és finom: ilyen volt a hetem.

Marha gyorsan, mert késő van, de muszáj:

Egyszer voltam Londonban. Vagyis többször is, de nemrég megint. Alapvetően a leonbergire épült a program, akinek osztálykirándulása volt a Nemzetközi Tengerészeti Szervezet (IMO), meg egyéb, még idétlenebbül fordítható bandák meglátogatására. Én meg már későn kezdtem reszketni az életemért, avagy a modul első hetének elmulasztása miatt, mert túlságosan csábított a program. Na nem a fűtőolajlobbi vagy a tartályhajók egyesülete.

Még mielőtt lelépnék, elmesélem nagy vonalakban, hogy mi van.

Hétvégén kaptam egy döglött bogarat, de örültem neki.

Ma este a Gyapjassal vinnyogtunk azon, hogy az egyik tanárunk vajon milyen helyzetekben válik meg védjegyévé vált szemüvegétől, továbbá latintánc-videókat néztünk.

A következő fél évben megint a menekülteket fogom projektkeretek között diszkréten átkozni, csak most nem vállalkozást építünk nekik, hanem gyerekeknek szóló energiatermelő játékot. A csapatban van egy másik költözőmadár is, ennek ellenére cicaharcok várhatóak.

Apropó:

Ez egy hosszú történet.

Ez lehetne akár valami pajzán néptánc is, de inkább a plenárisos kedvenceimet osztom meg veletek.

- X és Y képviselők megzavarták az ülést, ezért megfosztjuk őket tíz napirendjüktől...

(Az elnök megkéri az olasz képviselőt, hogy ismételje el egy perce tartó, rémesen elhadart hozzászólását, mert nem működött a német tolmácsolás)
- Tökönszúrom magam - jelenti ki rezignáltan toronymagasan művelt, gyönyörűen artikuláló, szelíd és intelligens kollégám.

- Pospisil úr kap szót... NE RÖHÖGJETEK! - sziszegte Adélka némítógomb mellett immáron hatodszor.

Egyfelől annyi dolgom van, hogy ki se látszanék alóla, ha mindet komolyan venném*, másfelől kezdek annyira kiégni, hogy csak egyik éppenhogyátcsúszós jegytől korcsolyázok a másikig, és remélem, hogy közben elmúlik. Egyfelől végre tényleg rendes barátaim vannak itt is, másfelől nem tudom rászánni magam, hogy olyan állapotba hozzam a lakást, hogy meg is hívhassam őket.

Ezt a kampányt azért indítottam el, hogy ugyanabban a városban (vagy annak agglomerációjában, ie. ahova megy busz) ne legyen két azonos nevű utca. És nem, a "van", illetve a "van der" beszúrása ne számítson különbségnek. Egyébként Joris van Spilbergen édes anyukáját csókoltatom.

Már panaszkodik a Jóanyám, hogy alig blogolok, nem mintha nem beszélnék meg vele mindent részletekbe menően a Skype-on, de úgy látszik, szeretné, ha leendő unokája egyszer majd kényelmesen, egy helyen elolvashatná anyukája minden csetlés-botlását 2007-től kezdve.