Visszamenni az embernek a saját volt iskolájába tíz év után biztos nagy fless lehet, de csak a helyszín miatt, megnézni ugyanazokat a zugokat tét nélkül, mert az emberek rég mások és semmi közöd hozzájuk, tanárral meg nem bandázunk*. Tehát voltaképpen ideális egy koncert erejéig bemenni és utána a sötétben kóborolni a kihalt folyosókon. Én megfogadtam magamnak, hogy soha többet nem teszem be a lábam a Ferences Gimnáziumba, egyébként is két ember volt ott, akik miatt még mindig nem volt érdemes oda járni, de legalább úgy-ahogy túléltem a dolgot.

Most éppen választhatok, hogy fontosság vagy sürgősség szerint foglalkozom dolgokkal. Általában a fontosság szokott dönteni, amíg a sürgősség okozta pánik át nem veszi az uralmat. Például a december 26-i, viszonylag biztos grenoble-i kiruccanás gerjesztette bennem a feszkót, hogy már tényleg kéne venni egy autót.

Az úgy volt, hogy a színes karú svéd megszerette Budapestet, amikor négyen dekkoltak a lakásomban úgy, hogy én itt se voltam, aztán eljött egyszer akkor, amikor itt voltam, és hozott még öt svédet. Ezek egyike már a megjelenésekor kiszúrta a szememet a gyakorlatilag karikába sederített bajszával, meg hogy át lehet látni a fülein, az egyikben még a porcon is átütöttek egyet az iratlyukasztóval*. Hát még amikor panaszkodni kezdett, hogy neki minden inget igazíttatni kell, mert annyira széles a válla és keskeny a csípője.

Arra kellett sajnos rájöjjek, hogy Strasbourg otthonosabb nekem, mint bármelyik hely, ahova rohangálni szoktam, Budapestet is beleértve. De persze ez csak azért van, mert ott legalább minden viszonylag kiszámítható, és kevesebb ember tör rám, hogy felborítsa a napi terveimet. Van viszont váratlan cic az Airbnb-ben

Ezt azért megírom, mert elég vicces. Adott egy hétfő, meg egy strasbourgi hét, budapesti tolmácsok migrálnak változatos stratégiákkal a Parlament felé. Hárman szavaztunk a baden badeni Wizz járatra. Onnan a reptérről vagy busszal, majd két vonattal jut el az ember Strasbourgba, vagy foglal egy taxit. A taxikat a reptér honlapján reklámozzák, elvileg nem emberevők.

Avagy a tejföl fenekén is ott van a keserű pirula, amit már százhatvanszor lenyeltél.

Én csak nézek jobbra, meg nézek balra, hogy mik vannak, már megint.

Jóval könnyebb úgy nem irigykednem másokra, hogy én közben Budapesten vagyok. Nagyon örülök, hogy némelyik csoporttársam Írországban vagy Amerikában kezdi meg a következő tanévet, de egyáltalán nem lennék a helyükben. Ugráltam én már eleget a világban. De mennyivel jobb az, hogy hallok mondjuk egy érdekes konferenciáról, és nem az jut eszembe, hogy erre most nincs időm felkészülni, mert be kell fejeznem egy plüss fokhagymagerezdet, vagy hogy be tudom vállalni a beeső munkákat anélkül, hogy azon aggódnék, hogy megint ki fognak vágni egy tantárgyról.

A velem egykorúak általában karriert építenek vagy gyereket nevelnek. Ezért nincsenek a Mensában, meg a Szigetre se nagyon jönnek ki, vagy legalábbis nem hetijeggyel, csak egy szelfi erejéig a Rihannától két kilométerre. Na persze csak savanyú a szőlő, mert erről is sikerült a David Guettával, a Brainsszel meg a Kiscsillaggal együtt lemaradnom (utóbbit tegnap este bepótoltam), én hülye ugyanis kimentem önkéntes tolmácsnak az eü-sátorba.

Vajon másoknak is szokott olyan érzésük lenni, hogy változatos interperszonális görcsök meg generálfurcsaság miatt nem valók ebbe a világba? És mások mit csinálnak közben olyankor?