Korrektúrázok most egy szakdolgozatot, vagy valami olyasmit - nálunk előbb kutatni kell, lehetőleg terepen, arról beszámolót írni, majd dizájnolni valamit és persze arról is írni. Nem tudom, ez a delikvens eljut-e valaha idáig, de amit eddig láttam, az alapján abban reménykedem, hogy nem.

Azt mondják, mindenki a hozzá legközelebb álló öt ember átlaga. Na szépen vagyunk. Komolyra fordítva a szót: honnan lettek nekem egyáltalán barátaim?

Ahonnan másoknak, gondolom, véletlenül, egymás mellé voltunk kényszerítve az iskolában vagy edzésen, és úgy maradtunk. Itt van még az a nehezítés, hogy már jó pár éve annyira kicsi a merítésem, hogy nem válogatok, örülök, ha akad valaki egyáltalán, aki nem papírember*. Brüsszelből az egy Szöszke volt ilyen, itt Hágában meg úgy néz ki, a Gyapjas lesz a sonderbarátnő**.

Mindig van min parázni, de rendszerint azért összejönnek a dolgok. Időrendi sorrendben a nyárutó nagy megúszásai.

1. Nem lettem se cukorbeteg, se rákos, se terhes. Csak mer' ezt mind meg kellett nézni.

2. A Mensa-tábor ismét megnyugtatott afelől, hogy bizonyos dolgok ugyanott folytatódnak, ahol abbahagytuk. Kis feszkó, elnökjelölt- és tartásdíjvita, hosszútávú pályakerülés, házi sör, szatymazi rettenetes, ipari mennyiségű bor, kedves, sokszeplős szobatárs (nem a leonbergi). Az utolsó pillanatban összedobtam egy PowerPoint karaokét is, zajos sikerrel.

Ide már szinte hazajárunk, bár a sátrazás nekem viszonylag új élmény. Külföldi ismerősöket szoktam azzal elképeszteni, hogy én a Szigettől 10 percre nőttem fel (biciklivel), ezért amíg a leonbergi tavaly elő nem állt azzal a bolond ötletével, hogy ő a teljes fesztiválérzést át akarja élni, porral, zuhanyzós sorban állással, dögmeleggel, 800 forintos kávéval, nekem eszembe nem jutott volna, hogy ne Jóanyámnál aludjak. Idén sikerült mindenkit megdöbbenteni azzal, hogy kedvesem is inkább a légkondira, sörrel és lecsóval jótékonyan megtöltött hűtőre és korlátlan zuhanyra voksolt.

Egyszer az életben ezt is látni kell - gondolta Desirée, és ebben kénytelen voltam vele egyetérteni. A leonbergi meg csak jött, ahogy szokott. Nem voltunk túlinformáltak, ami azt illeti, én nem ismerek Magyarországon senkit, aki már járt volna ott. Így aztán azt se súgta meg nekünk senki, hogy ide érdemes lenne legalább egy gázfőzőt, egy asztalt, székeket, de lehetőleg aggregátort, sörsátrat és lampionokat is hozni. Én még abban se voltam biztos, hogy alkoholt szabad vinni a kempingbe, pedig minket még a spricnis ventilátorok előtt pózoló zsaruk se állítottak meg.

Hetek óta rágódom ezen a menekült- meg kerítésügyön, nem bírom nullára redukálni a kognitív disszonanciámat azzal kapcsolatban, hogy van a kormánynak egy intézkedése, amit nem tartok egészen rossz ötletnek. Disclaimer: szívtelen, elkényeztetett, fővárosi műértelmiségiből kivándorolt butaliba vagyok, továbbá még rasszista is és a gyerekeket is utálom, ezeket fölösleges kommentbe beírnotok.

Pár hónapja, hirtelen felindulásból beneveztünk erre a hamburgi történésre, holott a salsatudásunk kimerül egy kezdő I. kurzusban fejenként, és ez még csak az egyik fajta, mert van legalább tíz. A leonbergi már a zumba említésétől is ideges lett, azt hitte, az is egy latin tánc, amit meg kell tanulnia.

Komolyság van itten, kaptam saját kulcsot meg biciklit. Ez utóbbit kihasználva tegnap elmentünk a viccesen "brémainak" nevezett Spicariumba. Ez egy régi raktárban üzemelő tengerészeti múzeum, és az a raktár pont azért van ott, mert onnantól felfelé a Weser már évszázadok óta túl sekély a hajóknak, és addig is tenni kellett valahová az árut, amíg megjön érte a lapos bárka. Ha valamit érdemes kétszer átrakodni inkább, abból sejthető, hogy nincsen közel. Térkép szerint 22 kilométer, de szerintem ők nem számolták bele az útépítés miatti tereléseket és a kötelező pár eltévedést.

Itt emlékeztetnék megint arra, hogy a leonbergi 2 farmernadrágot és 1 pár cipőt hozott a kapcsolatunkba. Bár azóta sokat fejlődött, a nyári cuccok valahogy mindig kimaradtak. Rostockban ugye mindegy, Pesten meg valószínűleg engem se érdekelt, hogy ő mit hord, most viszont úgy érzi, mintha végre valami kulturálisan pezsgő városban élne, és kifejezte rövidnadrág, továbbá szandál iránti igényét.

Éppen háromnapos vakációmat töltöm Strasbourgban a kimerítő MY-Camp közepette. Ez olyasmi, mint a magyar Mensa-tábor, csak 9 napig tart, a korosztály 18-35 közötti, nem iszunk annyit, a helyszín pedig nem a szocreál vendéglátóipar egyik zászlóshajója, hanem idén épp egy bretagne-i hotel a tengerparton konkrétan rajta. Ennek persze megvan az a hátránya, hogy Amszterdamból például 13 óra kocsival, de még ez se zavart nagyon, a jó társaságnak köszönhetően.