És akkor most üssetek!

Hetek óta rágódom ezen a menekült- meg kerítésügyön, nem bírom nullára redukálni a kognitív disszonanciámat azzal kapcsolatban, hogy van a kormánynak egy intézkedése, amit nem tartok egészen rossz ötletnek. Disclaimer: szívtelen, elkényeztetett, fővárosi műértelmiségiből kivándorolt butaliba vagyok, továbbá még rasszista is és a gyerekeket is utálom, ezeket fölösleges kommentbe beírnotok.

Nyilván sok szörnyűség van, ami elől emberek el szoktak menekülni. Itt és most (még!) el se tudjuk képzelni, mik mennek Szíriában. De attól, hogy mások konkrét életveszélyben léteznek évek óta, a mi saját problémáink számunkra nem lesznek könnyebbek, nem hallottam olyan emberről, akit a kis first world problemjei közepette megvigasztalt volna, hogy bezzeg Afrikában még éheznek is. Pláne ha még házhoz is jönnek azok a szerencsétlenek, akiknek összehasonlíthatatlanul rosszabb, mint akár a legreménytelenebb helyzetű magyarnak, akkor különösen torz gondolatnak tűnik örülni annak, hogy mi mennyivel jobban jártunk a globális lottóban.

Vissza a vándorlásra. Hát mi nem megyünk? Nem hallottunk még magyarról, akit lépre csalt a londoni munkaközvetítő, éhbérért dolgoztatott az amszterdami kínaikajáldás, elvette az útlevelét a strici, nem fizetett ki a fővállalkozó? Nem történt velünk vagy közvetlen ismerősünkkel olyan, hogy kidobtak az albérletből Franciaországban, kiraboltak Brüsszelben, elhagytuk a tárcánkat vagy a telefonunkat, és hirtelen akár szó szerint, akár csak érzésre, tehetetlen, hajléktalan bevándorlóvá vedlettünk akár több diplomával is? Mennyiben más ez a helyzet ott és akkor, mint a menekülteké Magyarországon?

A legrosszabb, ami velem történt, az volt, hogy valahogyan ellopták a Mastercardom adatait. A bank észrevette, letiltotta, visszaszerezte a pénzt... na de én ott álltam Brüsszelben két hétre 20 euró készpénzzel, a többihez nem férhettem hozzá, a helyi Citibank nem tud segíteni, a pótkártyám, ami ki tudja, mikor lesz kész, Budapestre érkezik, a Zunijó meg nem fizet készpénzben. Persze volt rendezett élethelyzetű ismerős (Szöszke <3), aki tudott segíteni, de akkor azért átéltem kicsit, hogy milyen iszonyú kiszolgáltatott bírok lenni még úgy is, hogy speciel fedél van a fejem felett, vannak rendes ruháim, még munkám is, beszélem a nyelvet meg ilyenek.

Olyan is volt, hogy Stuttgartban nem volt otthon az Airbnb-s házigazda, aki meg felvette a kaputelefont, az nem tudott az egészről semmit és nem engedett be. Jó, van pénz, van hostel. Európán belül én nem tudok akkora sz-rba keveredni, hogy az utcán kelljen aludnom (asszem). De ez én vagyok. Lehetnék csóró erasmusos diák, akinek ki van számolva a kajapénze is. Lehetnék kétségbeesett munkavállaló, aki az utolsó forintjain vette meg a jegyét és ott marad a szószban, tartalékok, ismerősök és rutin nélkül. Ahonnan jöttél, ott mondjuk nem lőnek, de megvan a saját okod, hogy miért indultál el, és nem arra van szükséged, hogy ezt valaki megkérdőjelezze, feltételeket szabjon és megbüntessen, hanem hogy - ha úgy tetszik - tekintsen menekültnek.

Azt próbálom kapargatni, hogy vannak emberek, nem is kevesen, akik nem olyan szörnyű helyzetből érkeznek, hogy a segítésük jelentős jóérzést okozna, továbbá nem egyszerre tömegesen jelennek meg, mindenmindegy-hangulatban. Ezért aztán rájuk nagy ívben tojva van. Meg vannak sehová sem vándorló konstans szegények is, minden országban. Köréjük se szerveződik hirtelen civil mozgalom, mert a megoldandó helyzet nem átmeneti, és nem lehetne olyan időpontot találni, ahol bűntudat nélkül hagyhatjuk őket magukra és térhetünk vissza jóleső kis életünkbe. Valamennyire mindenkinek be kell csuknia a szemét, mert ha úgy igazán együttéreznénk másokkal, akkor tényleg, bibliai módon, mindenünket eladnánk és javítanánk a világ pénzeloszlásán. Az együttérzés-skálán elfoglalt helyünknek nyilvánvalóan semmi köze az anyagi helyzetünkhöz. És persze van, aki az állatokra rezonál, más a gyerekekre, megint más az elnyomott nőkre vagy éppen Tibetre en bloc. Lehet választani. De amint elkezdünk azon veszekedni, hogy kinek a javára kell önzetlennek lenni, az egész kezd olyan lenni, mint a vallásosság.